Halottakról készült fotókra figyeltem fel egy svájci magazinban. Lehet, hogy sokan felhördülnek, elkapják a tekintetüket, mire való ez az egész? Talán azért készített röviddel haláluk előtt és haláluk után kórházi betegekről portrésorozatot a német fotós, Walter Schels, hogy megfejtse a halál titkát, hogy megörökítse, mi történik a testtel, amikor a szív megáll. Dokumentálja az átlépés nyomait. Hová is?
Csak egy biztos az életben, hogy egyszer mindenki meghal – tartja a mondás. Ám erről a misztériumról, a halálról nincsenek pontos ismereteink. Annyit tudunk az orvostudomány és annak a haldoklókkal foglalkozó ága, a hospice révén, hogy a tudat elvesztése nem jár fájdalommal és talán félelemmel sem. Akik visszajöttek kiszabadulva a halál karmai közül újraélesztéssel, ők sem tudják pontosan elmondani, mi történt. Illetve, szinte mindegyikük valami olyasmiről számol be, mintha kívülről nézték volna saját magukat, ahogyan fekszenek kiterítve és az orvosok küzdenek az életükért. Az orvostudomány ezt a jelenséget ESP-nek, érzékszerven kívüli érzékelésnek nevezi.
„Az ESP-jelenség messze kitolni látszik a határt azon a vonalon, amit jelenleg az idegrendszerről és az általunk pusztán függvényének tekintett pszichéről tudunk. Ezzel még bonyolultabbá válik a halálélmény, és ringathatjuk ugyan magunkat abban a tudatban, hogy a beteg eszméletlen, vagy kábított, nem lát, nem hall, nem érez semmit, de egyre nagyobb a gyanúnk, hogy ez csak egy bizonyos határon belül érvényes” – írja Polcz Alaine, a magyar hospice-mozgalom megalapítója Meghalok én is? című könyvében. Erre bizonyíték, hogy például a beteg, akinek már szinte bőrreflexe sincs, a szeretett személy kezének érintésére reagál.
Ezért se gondolja senki, hogy minden halál egyforma. A halál csupa dinamizmus, pont olyan egyedi, mint az élet. Minden ember a maga módján éli meg a saját halálát. A diagnózistól kezdve az utolsó lélegzetig.
Az emberek többsége nem akar meghalni még súlyos betegen sem. Kevesen döntenek úgy, hogy elég volt, mától nem veszek magamhoz táplálékot és véget vetek a szenvedésnek. A többség épp ellenkezőleg, minden pénzt megadna egy új terápiáért, és erősen fogadja, hogy ha még egyszer talpraáll, vasárnaponként eljár a templomba.
Egyedül talán a nagyon idős emberek képesek megbékélni a halál gondolatával, nem keresik kétségbeesetten az okát, elfogadják. Mert elfáradtak, nehezükre esik minden és nem érdekli őket már semmi. Csak a múltba révednek, ébren is a gyerekkorukban mászkálnak. A természet bölcs, lassan leoltja a lámpát a testben.
Több mint 57 millió ember hal meg évente a Földön. A fejlett nyugati államokban az elhunytak csaknem 60 százaléka 80 év fölötti. Nálunk 75,9 a születéskor várható élettartam. Aki szép kort él meg, örülhet, hogy nem lőtték le háborúban, nem járt szerencsétlenül, nem lett terroristák áldozata és a betegségek is megkímélték. És ha még maradt is mellette valaki, aki a szemét lecsukja, mi ez, ha nem boldogság? Jó tudni, hogy lesz, aki lezárja a szemünket.
A fájdalmat ma már kiválóan kezeli az orvostudomány. Kell is, hiszen minden irányból rohamoz a fájdalom. A magányból. A lelkiismeretfurdalásból. A kétségbeesésből. A félelemből. Az ismeretlentől való félelem döntő tényező. Felerősíti a fájdalmat. Nem kell félni, magyarázzák az orvosok, miközben az ágyad szélén ülve mérik a fájdalmad erősségét, hogy meghatározzák a fokozatot. Először Diclofenac, a végén morfium. Ki van ez találva. Egyébként is, ha a tüdőnk felmondja a szolgálatot, a széndioxidnak olyan koncentrációja keletkezik a vérben, amitől tudatunkat veszítjük, többnyire álmunkban. És akkor ennyi volt.
Meghalni nem szép és nem is magasztos. Inkább azt lehetne mondani, hogy a halál küzdelem. Küzd a test. Lassan adja fel a harcot. Egyre többet alszik a beteg és egyre hosszabban. Nehezére esik már bárkire fókuszálni. Képek pörögnek a szeme előtt, árnyak vagy a napsugár csíkja. Lassan elveszíti a tudatát. Azt még érzi, ha valaki fölé hajol, de a teste olyan gyönge, hogy képtelen már bármilyen gesztusra.
Az orvosi lexikon szerint „a halál nem egy pillanat alatt következik be. A percekig tartó folyamat során a vérkeringés és a légzés leáll, ezáltal az életfontosságú szervek nem jutnak hozzá az éltető oxigénhez. Ez az oxigénhiány az, ami a szerveket felépítő sejtek működészavarához, a szervek visszafordíthatatlan, végleges károsodásához vezet.” Levegő után kapkodsz. Az ágyadnál állók azt képzelik, ez volt az utolsó lélegzeted. De jönnie kell még egynek. Egy hosszúnak. A legutolsónak. Az orvosok számára, akik sok halottat láttak már, nem nagy ügy. A hozzátartozót sokkolja a látvány, még ha tudja is, hogy elkerülhetetlen. Vigasztalhat bennünket, hogy a szervezet állítólag dopamint bocsát ki a halál pillanatában, és így talán még eufóriát is érzünk. Ami a legbizarabb, hogy bizonyos testi funkciók a halálunk után is működnek percekig, órákig, napokig, de akár hetekig is. De hát ez már nem a mi gondunk. Legyen az élőké.
