Ilyenkor halottak napja körül megjelennek a fekete ruhás, kopott kabátos kisöregek a falvakban, jönnek a sírokhoz. A temető után a buszindulásig téblábolnak az utcákon. Tanácstalanul keresgélnek. Ha nem akarják is, muszáj a régi helyeket megnézni. A tárgyak szemrehányása sugárzik feléjük. Az elhagyott házaké, kapuké. Van, ahol még mindig ott van a kerítés fölötti oszlopon a kocsikerék, ami még az ő gyerekkorukban került oda, vagy egy tehénkolomp, egy vöröskő ütköző.
„Volt itt valahol egy savanyúkút” – mondja az öregúr gyermekes elszántsággal megszólítva, kihasználva a pillanatot, amikor leszállok a bicikliről és éppen nyitnám a nagykaput. Talán nem is a kút helyére kíváncsi, mert nem hiszem, hogy ne emlékezne rá, hogy ott volt a ház mögött a réten, a lóversenypálya előtt. Hanem talán egyszerűen csak azt szeretné, hogy történjék valami. Hogy újra és újra elmondhassa valakinek, hogy ez a faluház egykor a nagyapjáé volt, akit lelőttek az ávósok, mert nem íratott békekölcsönt. A házat meg elvették tőlük és ezzel az ő gyerekkorát is.
Ennyi a történet.
Most eljött a nagyapja sírját rendbe tenni a temetőben halottak napjára. Utána elindult csak úgy. Nem ismer már senkit. Nincs már egyetlen rokona sem a faluban. Csupa új lakó, új háztulajdonos. Ő a régi neveket sorolja, mintha sírfeliratokat olvasna. Hallgatom részvéttel. Mondom, őszintén sajnálom. Barbár a világ. Talán sose lesz elég idő és akarat jóvátenni a sok szenvedést, amit a nagypolitika okoz. Megköszöni a felvilágosítást. Mármint azt, hogy elmondom, tudomásom szerint ma már mérgezett a forrásvíz, ami régen a kutat táplálta. Nem lehet már a savanyúkútból inni. Marasztalom, hogy maradjon, hamarosan kezdődik a reformáció 500 évének ünnepsége a kistemplomban, utána szeretetünnepség a faluházban. Figyelmesen hallgat, de azt mondja, indul a busza. Hova is? Veszprémbe? Fűzfőre?
Most látom csak, milyen hihetetlenül világoskék a szeme, ahogyan csak az öregeké meg a gyerekeké tud lenni. Egy nejlonzacskót gyürkél a kezében, talán így leplezi a zavarát. Elnézést kér, hogy feltartott és indul. A postás még utánaszól, hogy nem abban az irányban van a buszmegálló. Nem reagál. Ki tudja, hátha tesz még egy kört a gyerekkora színhelyein. Egyébként is kötött pályán jár. Kétség nem fér hozzá, mennie kell egy úton, elviselni a büntetéseket.
Én meg tanácstalanul álldogálok még egy kicsit a kapuban. Nem tudom, mihez kezdjek. Sajnálom, hogy az volt az első szavam hozzá, bocsánat, sietek.
