Sose halunk meg! Vagyis igen, csak egyre fiatalabban. Vagyis nem, de mégis. A közösségi oldalon bukkant fel egy angol nyelvű újság rövid, bemásolt cikke arról, mikortól is számít öregnek valaki. Jó hírem van, a legfrissebb besorolás alapján egészen 65 éves korunkig fiatalok vagyunk!
Az írás szerint az Egészségügyi Világszervezet (WHO) új kutatási eredményeket összegezve nyilvánította ki, hogy a középkorúság csak a 66. életévnél veszi kezdetét, és eltart egészen 79 éves korunkig. A 17 év alattiak gyermeknek, a 18–65 évesek pedig ifjúnak, illetve fiatalnak számítanak. 80–99 között vannak az idősek, 100 fölött pedig a hosszú életűek. Ugye szép?
Az említett cikkben amúgy az is olvasható, hogy az Angliában 1875-ben megalkotott Friendly Societies Act az 50 éveseket már öregként határozta meg. Másfél század se telt el azóta, de kétségtelen, hogy a születéskor várható élettartam ez idő alatt látványosan meghosszabbodott. Magyarországon például a XIX. század utolsó harmadától az 1980-as évekig 28-ról(!) 69 évre – nem kis részben a csecsemő- és gyermekkori halandóság csökkenése miatt –, ami azóta 75,9 évre növekedett.
Ha viszont a WHO mostani besorolását nézzük, szomorúan kell megállapítanunk, hogy a magyarok többsége fiatal- és középkorúként távozik az élők sorából. A nálunk várható átlagos élettartam jóval kevesebb, mint az EU-átlag (2015-ös adat szerint 80,6 év), ráadásul a férfiak csak 72,4, míg a nők 79,2 évre számíthatnak. És hát ugye az se mindegy, hogy egészségesen vagy betegen, jólétben vagy nélkülözve, aktívan vagy kényszerű begubózásra kárhoztatva, muszáj-robotolással vagy az élet örömeinek élvezetével telik-e az utolsó évtized. Egyelőre azt látjuk, halljuk, érezzük, hogy sem most, sem a jövőben nem túl jók a kilátásaink.
Miként vagyunk mégis halhatatlanok? Máshogy sajnos nem, csak a virtuális térben, mert a Facebook-on elhalálozni nem annyira egyszerű. Ott maradnak mind az elhunyt rokonok, barátok a közösségi oldalunkon, olvashatjuk a megőrződött posztjaikat, ránk nevetnek a fényképeikről, a születésnapjukon még mindig sokan felköszöntik őket, újra meg újra szembejönnek velünk, és mi visszakeressük a régi levélváltásokat, felidézzük a gondolataikat, újra átéljük a jelenlétüket. Kicsit olyan, mintha el se mentek volna. Hát, valahogy így változik a világ, miközben mi egyre fiatalabbak leszünk, de legalábbis sokáig számítunk fiatalnak. Úgyhogy mostantól kéretik nem „lenénizni” minket – és persze ugyanez kijár a „nem bácsiknak” is!
