A Somló az a hegy, amiről mostanában – néhány kiváló, köztük több, örvendetesen ifjú borász, meg a világbajnok pezsgővel büszkélkedő Kreinbacher Birtok jóvoltából – gyakrabban hallani, de aminek sosem alakult ki igazán az arculata, pedig minden adottsága megvan hozzá.
Tokajról, a Badacsonyról, a villányi pincesorról határozott elképzelésük van azoknak is, akik tán sose jártak ott. Az őslakosság, a helyi pincészetek, a vendéglátósok, a turisztikai szakemberek a médiával összefogva évek, évtizedek alatt alakították ki azt az egyedi imázst, amely jellemző rájuk, amitől ismertté és vonzóvá váltak. De a Somlóról mi jut eszünkbe? Talán még a megyében élőknek se sok. Néhány befutott bortermelő neve, a vár, a kilátó, a juhfark…
Nem baj persze, hogy nincs hömpölygő turistatömeg, hiszen sokaknak éppen a csönd, a nyugalom jelenti a legteljesebb kikapcsolódást. A baj az, hogy a Somló csöndje üres és élettelen. Néhány turistát és a nagygazdaságokban dolgozó szőlőmunkásokat leszámítva egy lélek nincs sehol. Évente egyszer az éjszakai pincetúra résztvevői keltenek múló illúziót, aztán újra rátelepszik a hegyre az eseménytelen elhagyatottság.
Tizenöt–húsz éve még feljártak a régi öregek: Józsi bácsi, a Tanár úr, a Nyanya, meg a hozzájuk hasonló szorgos-dolgosak. Művelték a szőlőt, fejtettek, kéneztek, szöszmötöltek a pincéik körül, esténként itt is, ott is beszéd, nevetés, énekszó hallatszott. Együtt éltek a heggyel, és a hegy velük élt, lélegzett. Aztán fordult a világ, az öregek a temetőkbe költöztek, fiaik, lányaik pedig nem léptek a nyomukba. Növekedni, terebélyesedni kezdtek a nagybirtokok, jöttek az új technológiák, támfalak és betonozott utak épültek. Az elhagyott kis szőlőket felvásárolták, a rajtuk álló száz–kétszáz éves pincéket lebontották. A modernizáció számos pozitív fejleményének negatív „mellékhatásaként” rengeteg érték elveszett, ami megőrizte volna a múltat, a somlói szőlő- és borkultúra több évszázados történetét.
Vasáros Zsolt, a Budapesti Műszaki Egyetem Mérnöki Kara Ipartanszékének Ybl-díjas vezetője Devecserben nőtt föl, gyerekkora óta ismeri és szereti a hegyet. Számos izgalmas munkája mellett – a gyorsuló és visszafordíthatatlan amortizációt látva – tíz éve vágott bele a még meglévő régi présházak, pincék építészettörténeti kutatásába, építészeti dokumentálásába. Ezekben a napokban diákjainak egy csoportjával és négy, Hanoiból érkezett vietnami vendégdiákkal járja a hegyet. Rajzolnak, mérnek, jegyzetelnek, fotóznak, és miközben a hajdani építőmesterek kezének munkáját rögzítik a jövőnek, egy letűnt világban tesznek izgalmas időutazást. Vasáros Zsolt elárulta, régóta dédelgetett ambíciója a Somlót a világörökségi jelölésig eljuttatni. Hiszen a hegy – magyarázta – önmagában is különleges. Geológiája, növény- és állatvilága, a környék természeti és történelmi kincsei mind erre predesztinálják. A természeti adottságokon túl az építészet az, ami egy-egy tájegység meghatározó és sajátos eleme, a Somló építészettörténeti emlékeinek megőrzése ezért fontos feladat.
