Hát kérem. Már tegnap este gyanakodva nézegettem, jobban mondva már egy bő hete. Akkor még viszonylag kicsi volt az a lyuk ott, a másik mellett, ami igazából nem is volt lyuk, mert bestoppolta a feleségem, és a négyzetrács diszkréten emelkedett ki a lepedő elvékonyodott mezőjéből.
Ma éjjel viszont megint beleakadt a nagylábujjam, és tovább szakadt a vászon a foltozás minden esélye nélkül. Mondhatni ablaka lett, komor kilátással a zöld takaróra. Reggel sokáig bámultam, mielőtt kijelentettem – egy politikushoz méltó elszántsággal –, hogy ez már vállalhatatlan. Ez a lepedő vállalhatatlan, akár egy besúgó barátsága. Vagy tévéreklám, történelmi korszak, gyilkos arkangyal szobor stb. Bár a vélemények mindig megoszlanak és szétfoszlanak előbb-utóbb.
Amelyikünk a nem lyukas oldalon feküdt, rá se rántott a problémára. Legalábbis úgy tett, mintha nem foglalkoztatná. Ágyazáskor, ha éppen én vetettem ki a lepedőt – hálót a halász –, igyekeztem igazságosan, hol a magam, hol a feleségem térfelén viszontlátni a lyukat a franciaágyon. Még fejtől s lábtól is variáltam a helyét. A lényeg nem változott. A lyuk mindenütt lyuk maradt. A legjobb méretű lepedőnk lyukas volt, végérvényesen, visszavonhatatlanul.
Belegondolni is szörnyű, hogy mi lesz ezután. Persze tudjuk, csak fázunk tőle. Jön a „campinglepedők” kora. Campingnek azt hívjuk, amelyik éppen csak kiér a matrac szélére, vagy nagyon kevés kell hozzá, hogy kiérjen. Valami szezonális átmenetiség árad belőle. Semmi elegáns bőség, rátartás, hogy rögzíthetnénk, betűrhetnénk az ágykeretbe. Egy-két forgás után alánk pöndörödik, s mivel előbb-utóbb nyomni kezd, felébredünk, és megemelve a testünk, visszahúzkodjuk a helyére, hogy aztán pillanatok múlva megint magunk alá gyűrjük. Háborút vívunk a lepedővel, és ha szerencsénk van, úgy kimerülünk, hogy reggel felé már semmi sem akadályozza az alvást.
Hogy milyen sors vár a szakadt lepedőre, nem titok: a pincébe kerül, egy láda krumpli szemfedője lesz.
Domján Gábor
