Síró vagy éppenséggel némaságba burkolózó gyerekek, ideges szülők. A hétvégén tartották a hatosztályos gimnáziumok felvételi vizsgáit és persze megint istentelenül túldimenzionált teszttel ahhoz, hogy 45 perc alatt mindegyik kérdést meg lehessen válaszolni akár magyarból, akár matematikából.
Volt olyan gyerek, aki stopperórával gyakorolt előző este, hogy javítson a gyorsaságon, mert a beavatottak hosszú évek tapasztalatai alapján tudják, nem annyira a tudás, mint az idő a meghatározó tényező. Tényleg ilyen teszteket kell összeállítani, amik ennyire frusztrálják a felvételizőket?
Iskolakóstoló
Az én gyerekeim már szerencsére jócskán kinőttek ebből a korból, de nem vicc, az óvodás unokám már iskolakóstolókra jár, mert a jobb általános iskolákba sem lehet csak úgy bejutni. Így aztán már az óvodában elkezdődik a stresszelés, a szorongás, ami miatt garantáltan sérül a gyerek személyisége, és a családi életre is árnyék vetül. Túlságosan is nagy a tét. A szülő pontosan tudja, a gyerek jövője szempontjából mennyire fontos a jó iskola, a jó környezet. De az is, hogy közel legyen az intézmény, ne kelljen kilométereket utazni napjában többször. Aki nem képes havi százezreket költeni magániskolára, az legfeljebb a vakszerencsében reménykedhet.
Kinek tanulunk?
Több mindent nem értek, például azt, hogy miért ilyen kevés osztályt indítanak a jó iskolákban, illetve miért ilyen kevés a jó iskola azokban a kerületekben, ahol sok a gyerek? Miért ilyen kevés a két tannyelvű, magyar–angol, magyar–német tagozat? Bármi is áll a háttérben, nagyon fontos lenne ezt a kört kitágítani. Hiszen senki sem akar rossz hírű intézménybe járni. Ragaszkodnánk azokhoz a helyekhez, ahol megszerezhetik azt a tudást, ismeretet és azokat a képességeket, amelyekről azt gondoljuk, majd életük folyamán segíteni fogják őket. És ezt csak jó tanítóktól, tanároktól kaphatják meg.
Az elcsépelt mondás szerint nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk. Ugyan mit szűr le a gyerek egy ilyen felvételi rendszerből, vagy abból, hogy az ő szülei képtelenek kifizetni a magániskola költségeit? Első lecke a kiszolgáltatottságról? Vagy a szerencse fontosságáról az életben? Vagy arról, hogy mennyire fontosak a kapcsolatok, az ügyeskedés és a helyezkedés?
Megkínzott iskolások
A téma nem új keletű, visszatérő évtizedek óta, emlékszem rá aktív újságíró koromból, és most a régi magazinokat lapozva is látom. Na és miközben így megkínozzuk ezekkel az irgalmatlan felvételi tesztekkel a gyerekeinket – még azt is hallgathatják, hogy túlságosan is engedékenyek vagyunk velük, ami a nevelési elveket illeti. Hát akkor mi az igazság? Nyilván középen, mint mindig. Van ilyen is, meg olyan is. Azt szokták mondani, kétféle szülő-, kétféle nevelőtípus van: az elfogadó, illetve a tekintélyelvű: „az én gyerekem, én parancsolok neki, azt csinálok vele, amit akarok”.
Az biztos, hogy azért megváltoztak a világban a nevelési elvek, nincs nadrágszíjas verés, körmös meg pofonok. Az amerikai gyermekgyógyász, Benjamin Spock érdeme is, hogy az elfogadásra, a természetességre helyeződött a hangsúly a szülő-gyerek kapcsolatban. Felfogtuk, hogy fölöslegesek a különféle technikák és trükkök, a gyereknek úgy a legjobb, ahogy a jó természetű, szerető apa, anya neveli. A szülők akkor töltik be legjobban hivatásukat, ha természetes módon, görcsösség nélkül, saját józan eszükben bízva egyengetik csemetéjük életét. Na, most ebben a szeretetteli szülő-gyermek kapcsolatban felnőtt emberpalánta itt tépelődik az iskola kapujában. Mellette ott toporog a szülő az utódgondozás beletáplált genetikai programjával a fejében. Segíteni szeretne. De hogyan?
Segítene a szülő, de hogyan?
Nekem az anyai ösztönöm azt súgja, lehet, hogy nem kellene erőltetni ezt a rettenetesen teljesítményorientált divatot. Nem kellene ennyire siettetni a gyerekek fejlődését. Ha nem veszik fel őket a hatosztályosba, majd felveszik a négyosztályos gimnáziumba. A pszichológusok különben sem győzik hangsúlyozni, zseniképzés helyett inkább hagyjuk játszani, ábrándozni őket. A gyermekkort a maga teljességében kell megélni, mert ha ez elmarad, az ember felnőtten próbálja ezt pótolni, és ezért előfordulhat, hogy teljesen infantilis lesz. Hiába tanították meg írni-olvasni már négyévesen, vagy hiába volt képes eszméletlen mennyiségű tesztkérdést megválaszolni 45 perc alatt tizenkét évesen.
Szóval, én, az elfogadó nagymama, azt mondom, öleljük meg a gyerekünket, ha sikerült a felvételi, ha nem, és menjünk el vele egy jót játszani, vagy sétáljunk együtt egy nagyot! Mindjárt távlatból fogjuk látni ezt az egészet, összeszedjük az erőnket és tudatosítjuk lehetőségeinket és felfedezzük a megcáfolhatatlan igazságot: azt, hogy a világ igenis kezelhető. Francba a lehetetlen tesztekkel!
