Nyári forróságban módosították az alaptörvényt, kellemes októberi napfényben lépett életbe, és azóta hetvennyolcan fagytak meg. Most havazik, mínusz tízeket jósolnak a hétre. Mennyien lesznek még? És hogyan számolunk el a lelkiismeretünkkel?
Egy csomagját szorongató, láthatóan gyenge hölgyet kávéra akartam meghívni a metsző bakonyi szélben. Nagyon szabódott, nem akart bejönni a pékségbe, de miután megegyeztünk, hogy nem kell leülnie, állva megihatja, beléptünk. A vásárlók ösztönösen összébb húzódtak, minél távolabb tőlünk. Engem szemükkel majd fölnyársaltak, a szürkeségnek látszó „valamit” pillantásra sem méltatták. Az illető majd elsüllyedt. Én is szégyelltem magam erőszakosságomért, gyorsan módosítottam tervem, elvihető teát és kávét kértem, két szendvicset és kimért süteményeket, majd a kezébe nyomtam a papírzacskót és kikísértem az üzletből. Megkérdeztem, merre megy, elkísérném egy darabon. Nem tudta még, talán a csarnokba, ott megengedik, hogy egyen, addig tán a tea sem hűl ki, de ha nem mennék, az jobb lenne…
A minap a parlament előtt gyújtottak gyertyát a Magyar Szociális Fórum munkatársai az elmúlt hónapokban megfagyott hajléktalanokért. Havonta teszik közre jelentésüket, de hangjuk elvész a mostani médiaricsajban. A maguk eszközeivel próbálkoznak, utcai szolgálatuk kutatóegység lett, keresik a közterekről „eltakarítottakat”.
A szakemberek szerint az a nagy baj, hogy minden hajléktalant egyformaként kezelnek, holott sokféle okból válhatnak az emberek fedél nélkülivé, és minden csoport másféle segítségre szorul. Először is a hajléktalanság veszélyének kitetteket kellene megsegíteni, hogy ne hulljanak el. Speciális segítségre, szakellátásra lenne szükségük.
A hajléktalanok és más lecsúszott emberek esetében leginkább az hiányzik, hogy őket nem védi meg senki, ezért van, ezért lenne nagy szükségük a társadalmi szolidaritásra.
A felelős, érző emberek számára nehezen eldönthető kérdés: vajon az-e a hajléktalanokat segítő társadalmi szolidaritás, ha akaratuknak megfelelően hagyják őket az utcán élni, vagy ha akaratuk, szándékuk ellenére a szociális ellátórendszerbe irányítják őket. Beer Miklós váci püspök szerint ezen a kérdésen kevesen rágódnak. (Erről bővebben itt olvashatnak.)
Dallos Zsuzsa
