Mintha semmi sem változott volna száz év múltán: ma is hazaárulózzák, bolondnak és értelmetlennek tartják Ady Endre munkásságát, ám hiába igyekeznek, versei mégis elérnek azokhoz, akiknek írt, a jobb márciusi ifjúsághoz. Ma 100 éve hunyt el Ady Endre.
A halotti maszk szerint egy megnyugodott, szép, bölcs arcú férfi ment el száz éve a Liget Szanatórium II. emelet 30-as számú szobájából, hogy megtalálja verseinek értő gyülekezetét. Az évforduló alkalmat kínál véggondolásra: vajon mennyien vannak, s kik ők. Ám előbb nézzük meg, ki volt Ady – saját önéletrajzi írása alapján:
„Születtem pedig, hajh, 1877. november hó 22-ik napján. Szilágy megye Érdmindszent községében, a régi Közép-Szolnok vármegyének Szatmárral határos érmelléki kis falujában. Az apám, Ady Lőrinc a belső Szilágyságból, Lompértből került ide, mikor édesanyámat, az egykori érdmindszenti református papnak korán elárvult leányát, akit egy falusi kisbirtokos nagybácsi fogadott föl, feleségül vette. Az anyám családja ősi protestáns papi család, miként erdélyi kálvinista papleány, Visky leány volt apai nagyanyám – nagyapám, Ady Dániel pedig a Wesselényiek számtartója s lompérti földbirtokos.”
„Sors, furcsa és nem is kellemetlen véletlenek: 1904-ben Párizshoz és Párizsba segítettek, s így gyerekes nagy elégtételemre kikerülhettem Budapestet. Párizsból a régi Vészi József és Kabos Ede csinálta Budapesti Naplóval sikerült észre vétetnem magam és jobban, mint Nagyváradról, ahonnan már e laphoz fölkínált utam volt. Úgy kellett történnie, hogy írói bátorságom igazolását megkapjam előbb Párizsban – s egy-két tragikus franciától -, mert a mesterségemhez mást nem taníttatott el velem Párizs. Azután hazajöttem, újságba írtam, mindent, politikát, kritikát, riportot, novellát, verset. Próbáltam rengeteget élni, azaz jobban ráfigyelni arra, amit mindig erősen érezve és szenvedve éltem. Írásaim, különösen a versek egyszerűen felháborodást keltettek: voltam bolond, komédiás, értelmetlen, magyartalan, hazaáruló, szóval, elértem mindent, amit Magyarországon egy poétának el lehet érni, de nem haltam meg.”
„Ősi, legősibb kálvinista vagyok s ha vallásos nem is lehettem, de életemben, munkámban benne volt a protestantizmus, – s bár internacionalista vagyok – a legteljesebb magyarság. Hogy nagyszerűbb liberalizmusomban elhagyott a zsidóság? – ez az ő dolguk. De a protestánsoknak érezniük kellett volna, hogy az én megjelenésemmel a protestáns s a protestantizmus jelenik meg.”
„Ma már kevesebbet utazom régibb kóborlásaim területén: Bécs, Párizs és Róma háromszögében, de sajnos gyakrabban kell egy-egy szanatóriumba be-bevonulnom egészséget foltozni. Terveim vannak egy nagy regényre, színpadi írásokra, de nem tudom, ez erős tervek nem maradnak-e csak erős terveknek. Harminchat éves leszek, agglegény, kilenc év óta minden évben írok egy kötet verset, többnyire Budapesten és a falumban élek, s természetes, bár kissé szomorú, hogy igazában otthonom, lakásom nincs is.”
„A háború sorsa valóban katonáink, de egy kicsit (Tisza István is hiszi ezt) Isten kezében is van. Utána nem következhet olyan fizetés, melynél mi szegény, cégéradó nagylelkűek vagyunk. Nekünk meg volt s meg lesz a saját nemzetiségi orvosságunk, de ez nem engedi meg, hogy a magyar nép tovább is a magyar uraké legyen. Átkozott, szép fajta ez az enyém, ez a mienk, mely élete eldobása után is azt üzeni, hogy az ő sorsa a legrosszabb és segítsünk rajta. Talán elmegyünk katonának, orosz golyó elé, de (figyelni tessék) igazságaink itt maradnak.”
Hogy mennyire, azt igazolják az alábbi sorok:
A képviselő úr
A képviselő úrnak három választása volt. Három útról mondta ki a vármegye, hogy használhatatlan. Egyet a háromból meg kellett csináltatnia a kegyelmes államnak. A vármegye úgy érezte, hogy nem is egy, de két út nagyon sürgős.
A képviselő úrhoz fordult, hogy segítsen. A képviselő úr eljárt a miniszternél, s a két sürgős út közül megcsináltatta azt, amelyik neki sürgős: a harmadikat. Itt volt tudniillik a képviselő úr kis birtoka, melyet az út biztosítása után rögtön kétszeres áron adott el.
Ennek az esetnek még tanulsága sincs, ez tipikus, magyar eset.
Budapesti Napló, 1908. március 17.
Összeállította: Dallos Zsuzsa
[stextbox id=”grey”]
Ifjú szívekben élek
Ifjú szivekben élek s mindig tovább,
Hiába törnek életemre
Vén huncutok és gonosz ostobák,
Mert életem millió gyökerű.
Szent lázadások, vágyak s ifju hitek
Örökös urának maradni:
Nem adatik meg ez mindenkinek,
Csak aki véres, igaz életű.
Igen, én élni s hóditani fogok
Egy fájdalmas, nagy élet jussán,
Nem ér föl már szitkozódás, piszok:
Lyányok s ifjak szívei védenek.
Örök virágzás sorsa már az enyém,
Hiába törnek életemre,
Szent, mint szent sír s mint koporsó, kemény,
De virágzás, de Élet és örök.
Latinovits Zoltán előadásában itt.
Cseh Tamással itt.
[/stextbox]
