Hiányzik. Keressük. Szerettük. Balázs órájára gondolok, a Budapesti és Füredi út kereszteződésében.
Amikor még az utolsót villanó zöldnél átrohantunk a kórház irányába, vagy amikor lefelé megindultunk még a sárgánál, nehogy megint bent ragadjunk a majomsziget mellett – egy utolsó, reménykedő pillantást vetettünk Balázs órájára, hátha történik valamilyen csoda, és nem késünk el.
A háromszög formájú sziget középpontjában ott állt a mindig pontos Esma óra. Hol az időt, hol a hőmérsékletet jelző Celsiusokat mutatta. Soha nem a reklámügynökség feliratát láttuk, csak az a jó érzés volt bennünk, hogy ezt Balázs nekünk szerezte. A mi Balázsunk. És nekünk.
Hozzátartozott a mindennapjainkhoz. Eleinte még nem volt mindenkinek digitális órája, nem szereltek be minden autóba villogó idő- és időjárásmérőt, akkor még volt funkciója is az órának. Később megszokásból pillantottunk rá, megerősített bennünket, hogy jó helyen járunk, itthon vagyunk, biztonságban. Kevesen emlékeznek, mikor került oda: az első ciklus idején, 1990-ben? Vagy amikor országgyűlési körzetéből ismét dr. Horváth Balázst küldték a parlamentbe választói 1998-ban, majd 2004-ben? Homály fedi, nem is fontos. Mint ahogy az sem, hogy a spanyol-magyar tulajdonú reklámcég föltehetően ingyen adta Horváth Balázsnak az órát, ingyen építették be Veszprém fontos csomópontjára további üzletek reményében. Mi úgy tudtuk, úgy emlékszünk, hogy nekünk Balázs szerezte. Mert szerette Veszprémet és bennünket.
Ezért hiányzik ma ez az óra. Mert a szeretet hiányzik.
Dallos Zsuzsa
