Az információrobbanással, internetfejlődéssel hirtelen megváltoztak a dolgok: a viselkedés- és gondolkodásmódok, életstratégiák és kapcsolatok. Mindez drámai változásokat okoz az emberi testben is, zsugorodik például az agyban az orbito-frontális kéreg, ami a fontos érzelmekért felelős.
Egyre több a csak virtuális és nem valós élmény és kapcsolat. Terjed az önzés és az elmagányosodás, a lelki elsivárosodás, amin érdemes lenne elgondolkodni – hívta fel a figyelmet Freund Tamás agykutató többek között a fejlődés zsákutcáiról is beszélve a Lovasi Estéken.
Manapság azt halljuk, hét lépésben a világon bárki elérhető. De mire megyünk vele, ha ez nem valódi, csak virtuális kapcsolat? Igazi, kölcsönös kapcsolatokra a mindössze száz-kétszáz emberből álló kis közösségek képesek, ezekben lehetséges a felelős gondolkodás, az egymásra figyelés, a szolidaritás kultúrájának az átörökítése. Legfeljebb ilyen körben tudunk valóságos szociális kapcsolatokat fenntartani. A természeti népek ma is ekkora közösségekben élnek, mert ebben még átlátható, ki hányadán áll a másikkal.
Freund Tamás, a neves neurobiológus, a Magyar Tudományos Akadémia Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetében működő Agykéreg Kutatócsoport vezetője az állatvilágból hozott rá példát, hogyan zárják ki az önzőket a közösségből a vérszívó denevérek. Ezek a denevérek harminc-negyven fős kolóniákban élnek a dél-amerikai dzsungelben, és közülük általában csak egy-kettő talál az éjszakai vadászat során megfelelő méretű emlőst, amelynek a véréből szívhat. A többiek egymás hasát letapogatva kérnek jóllakott társuktól, és az vagy ad nekik, vagy nem. Egy denevér akkor járna jól, ha bármikor kérne, mindig kapna, de ő senkinek nem adna – így ő jutna a legtöbb táplálékhoz. Ő lenne a legvitálisabb, ezáltal néhány nemzedékváltás során az önző viselkedésre hajlamosító génjei terjednének el. Ám ha az egyedek többsége ilyen volna, kipusztulna az egész kolónia. Ezeknek a vérszívóknak az agya képes nyilvántartani, ki nem osztotta meg a közösséggel a táplálékot, és annak máskor ők sem adnak. Így az önző egyedeket kiközösítik, akik éhen halnak. Ha nagyobb közösségekben élnének, képtelenek lennének megjegyezni, hogy melyik volt önző, és akkor az önzők érvényesülnének, ami végső soron ugyancsak pusztuláshoz vezetne.
Az emberi közösségek is hasonlóan működnek, így fejlődött ki az az embertípus, amely kis közösségekben együttműködő, de nagyobb közösségekben, mint egy város vagy ország, már önző és kihasználja társait.
Egy másik mulatságos példát is felhozott a neves tudós arra nézve, hogy hosszú távon csak azok a közösségek maradnak fenn, amelyek képesek összefogni, ha baj van, és amelyek tagjai között nem csak sikerorientáltak léteznek, hanem önfeláldozók is.
– Van még mit tanulnunk a nyálkás penésztől – mondta. – Ha kiszáradás fenyegeti a nyálkás penész egyedeit, akkor összetapadnak, és spóratartó szárat képeznek, elfeledkezve róla, hogy előtte „könyököltek, nyomultak” egyénileg a nedvesség felé. Minél nagyobb az önzők aránya egy közösségen belül, annál kevésbé életképes a közösség, amin érdemes elgondolkodni. Rossz szlogen a sikeresség mindenekfölött. A siker egyébként sem csak a teljesítménytől függ, hanem attól is, hogy miként érzékeli azt a társadalmi környezet, és nem csak pénzben mérhető. Hogy a siker valóságos természetéről már ne is beszéljünk.
Freund Tamás – lovasi előadásának tanulsága szerint is – inkább a kreativitásban bízik, az alkotás, az értékteremtés élményében, a belső élményvilág gazdagításában, már csak azért is, mert az érzelmi hozzáadott érték felelős az agyműködésért. Minél erősebb érzelmi értékekkel címezzük meg az információinkat, annál kreatívabban tudjuk felhasználni azokat. Saját életéből merített tapasztalatát is megosztotta velünk, miszerint a kóruséneklésnek és a zenélésnek, a szaxofonnak, a jazzimprovizációknak köszönheti, hogy neki kicsit másként működik az agya, más jut eszébe és másként – a tudósnak éppen erre van szüksége.
Rengeteg érdekes dolgot hallottunk még tőle a másfél órás előadása során az emberi agyról, az agykéregről, amely végtelen mennyiségű emlékképet tárol, és amelyet az információrobbanás az elmúlt száz évben iszonyatosan megterhelt, miközben ez a technológiai fejlődés lassan fölöslegessé teszi a fizikai munkát, a test fizikai terhelését.
Az agyunk lázasan keresi a kibúvókat ez alól az iszonyú teher alól, különböző alkalmazkodási stratégiákat talál ki. Van, aki kimenekül városból falura, nem néz televíziót, kikapcsolja a mobiltelefonját, inkább olvas és a természetet járja, sportol. Mások viszont az alkoholban és a drogban vélik megtalálni a megoldást, agyuk időnkénti kikapcsolását, vagy még erősebb pörgését, ami mindenképpen zsákutca. Megint mások internetfüggők lesznek, válogatás nélkül „nyelik” a felületes információk tömegét, amit képtelenek megfelelőképpen feldolgozni. Így tulajdonképpen szeméttel töltik meg az agyukat. Ebből rengeteg kudarcélmény származik. Ez és a magányosság magyarázza a pszichiátriai betegségek elterjedését.
– Soha nem volt annyi pánikbeteg és depressziós, mint napjainkban – mondta Freund Tamás. – Az agy betegségei és azok gyógyítása jelenti a mai társadalmak számára a legnagyobb nyomást. Érdemes tehát foglalkozni a kérdéssel a saját magunk szempontjából is, hogy jobb megbirkózási stratégiát találjunk ezekre a sokrétű kihívásokra, a gondolkodóképességünk szinten tartására az életkorunk előrehaladtával is. Merthogy felnőtt korban is tud az agyunk különleges képességekre szert tenni. Ugyanakkor az Alzheimer-kórra is mindenki agya predesztinálva van, de a szerencsések ezt nem érik meg.
