Molnár Farkas Megfagyott emlékek című kiállítását október 19-én, szombaton 11 órakor nyitja meg a Művészetek Háza Veszprém/Csikász Galériában (Vár utca 17.) Bojár Iván András művészettörténész, író.
Bevezetőt mond Hegyeshalmi László, a Művészetek Háza Veszprém igazgatója. A kiállítás kurátora Prosek Zoltán művészettörténész, társkurátor Hegyeshalmi László.
Molnár Farkas 1897-ben született Pécsett, és a magyar Bauhaus legnagyobb mestereinek egyike volt. 1915 és 1917 között a Képzőművészeti Főiskolán tanult, majd átiratkozott a budapesti Műegyetem Építészmérnöki Karára. 1920-ban politikai nézetei miatt kénytelen volt félbeszakítani tanulmányait, és visszatért szülővárosába. 1921 tavaszán Johan Hugóval és Stefán Henrikkel Olaszországban járt, itt készített tájképvázlatait hazatérése után dolgozta ki. 1921 és 1925 között a weimari Bauhausban tanult Walter Gropius növendékeként, ahol Johannes Itten, Kandinszkij és Theo van Doesburg kurzusait látogatta. 1922-ben Stefán Henrikkel a Bauhaus grafikai műhelyében litografált lapokból mappát állított össze Itália címmel. Absztrakt kompozícióit a bécsi Ma folyóirat közölte. 1923-tól foglalkozott a kollektív lakóház gondolatával és tervével, melyet a tömeges lakásépítés korszerű megoldásával kívánt kombinálni. 1923-ban tűnt fel a Bauhaus kiállításán merész, konstruktivista vörös kockaház tervével. 1925-ben hazatért Magyarországra, két év múlva megszerezte építészmérnöki diplomáját, és felhagyott festői, grafikusi tevékenységével.
A két világháború közötti új magyar építészet kimagasló képviselője. Műveiben az ötletességet és az akkor megkívánt fegyelmezett tartózkodást ötvözte. Tehetsége minden egyes alkotásában megmutatkozott, megfelelő jelentőségű megbízás hiányában azonban teljesen kibontakoztatni nem tudta. 1927-től Budapesten működött, először Ligeti Pállal, majd önállóan, illetve Fischer Józseffel társulva. Főleg villákat és családi házakat épített. Művei a magyarországi konstruktivista- funkcionalista építészet első és egyúttal legkiemelkedőbb alkotásai. 1936 és 1944 között főként társasház-tervezéseket vállalt, majd a szériagyártásos építést szorgalmazta. Főbb alkotásai Budapesten: Lejtő úti, Harangvirág utcai, Lotz Károly utcai, Székács utcai stb. villák, Toldy Ferenc utcai 2. szám alatti bérház.
Molnár Farkasnak a Művészetek Házában megrendezett kiállítása lehetőséget ad arra, hogy az életmű szeleteit elemezze, azok kölcsönhatásaival is foglalkozzon és egységes szerkezetbe illessze őket. Igaz, hogy Molnár csak a húszas évek közepéig foglalkozott intenzíven képzőművészeti és alkalmazott művészeti feladatokkal, azután inkább építészként működött, tehát a kétféle tevékenység időben szétválik egymástól, ám az első építészeti próbálkozásoktól – tehát az 1910-es évek végétől – kezdve megfigyelhető, hogy hasonló művészi problémák foglalkoztatják festőként, grafikusként és építészként. Elvégre egyetlen emberről van szó, akinek világlátását, művészi felfogását s annak változását ezek a műfajok és művészi területek együtt képviselik. Az életmű műfajokra szeletelése különösen az avantgárd mozgalom korszakában káros, hiszen ezt a mozgalmat éppen a műfajhatárok felbomlása, a művészeti területek újfajta szintézise jellemezte. Ám azt sem kívánjuk állítani, hogy az avantgárd mozgalomként való megszűnése után – az építészi praxis gyakorlása közben – Molnár nem használta volna képzőművészként szerzett készségeit, s nem figyelt volna a kortárs festészet és grafika eredményeire. Molnár Farkast összetettsége, a mindenoldalú kreativitás a reneszánsz „uomo universale” típusához teszi hasonlóvá. Ez a klasszikus avantgárd „világrendező” szerepvállalásától sem idegen karakter nem a Bauhausban töltött évek hozadéka. A weimari évek csak megerősítették, manifesztálták a személyiségben eleve adott különös konvertibilitást, az „összművészeti” potenciált.
