Ami másoknak most „rendkívüli karantén állapot”, az nekem a mindennapi életformám, amióta csak az eszemet tudom. Mivel művészcsalád sarjaként nőttem fel, s mindig kreatív, polgári munkába nem járó, otthon alkotgató emberekkel is éltem, jóformán mindig mindenkivel egy lakásba zárva éltem, miközben ők is, én is alkottak/alkottam, ha meg elmentünk valahova, mindig, szinte mindig együtt tettük azt. Kivéve azt a pár év bulis berlini foglaltházas meg Fekete Lyuk-ba járogató korszakot!
Lackóval is műtermi létet éltünk, ahonnan olykor kimentünk a városba de aztán siettünk is vissza, biztonságos kis „búránk” alá…
Csatári életem óta meg aztán tényleg elzártan élek a világtól. Vendég is annyi járt itt csupán, hogy egy kezemen meg tudom számolni…
Ugyanazt teszem tehát most is, mint mindig: alkotok, dekorálok, olvasok. Most, hogy lassan jön a jó idő, kertezem, kutyázom. A lakást meg a kertet dekorálgatom, festem. Bár a kertészkedés a párom, Brush Ramones reszortja.
Közben élvezettel olvasom, hogy Velencében delfint, Los Angeles utcáin őzeket láttak….most lesz alkalmuk a medvéknek is eljutniuk a Bakonyba, ha kedvük tartja, hehe…. A természet hamar lefüleli, hogy eltűnt az ember, s hamar visszaveszi, ami eredetileg őt illeti meg… Gondoljunk csak Csernobilre!
Kicsit para azért van bennem a fránya vírus miatt, ugyanis a veszélyeztetettek közé tartozom, 54+ évesen, szív-és érrendszeri betegségekkel, magas vérnyomással. Párom asztmás… Nem a haláltól félek, hanem az állataim hátrahagyásától egy állatvédelemben nem éppen jeleskedő, nemtörődöm országban…..rokonom nincs már.
Ami még változott a korábbiakhoz képest, hogy képet sajnos most senki sem rendel vagy vesz, így megélni is duplán nehéz abból az alap minimális összegből (máskor ugye hozzá keres az ember, párom kertészkedik, én portrét festek, ilyesmik!), meg aztán boltba eljutni sem épp biztonságos vagy egyszerű. A buszjárat Csatáron nincs épp a helyzet magaslatán, a taxi drága, gyalogolni én már nem bírok régóta, így aztán egy ismerősömre vagyok utalva, már ha ráér, hogy bevigyen a Dózsáig. Megvár a kocsiban, én meg gyorsan, full harci öltözetben (punkos, mit-sem-érő maszk papírzsepivel kitömve, kidekorált bőrkesztyű…) gyorsan összeválogatom, na nem azt, ami kell, hanem ami kijön, aztán sietek is haza.
Csatár-hegy viszonylag védett, mert kiesik, s mi sem járunk sehova. Itthon a kreativitásé meg az interneté az elsőbbség, Vannak jó könyvek, filmek – bár sajna nekem nincsen korlátlan internetem, így van egy határ filmnézésben. Valahol kicsit cinikusan konstatálom, hogy az emberek mennyire kiakadnak már egy hét karantén után. Hihetetlen, hogy ennyire nem találják fel magukat, meg nem jönnek ki egymással a négy fal közt! Most rájönnek arra is, milyen az, amikor nem jutsz el sehova s a pénzed fogytán: kis ízelítő, hogyan élek én évek óta!
Mikor panaszkodtam, mindig kiakadtak – a fagyi olykor visszanyal! Bezzeg amikor meg mehettek még szabadon mindenhova, akkor folyton a net előtt görnyedtek például a fiatalok.
Nagyon távol állok én az átlagtól, teljesen más az életformám. Számomra az volna furcsa, ha napi szinten el kéne járni itthonról reggeltől este 5-ig 6-ig, hogy ne kreatív dolgokkal foglalkozzam, csak hogy legyen mit ennem, s alig látnám a szeretteimet. Meg nem lehetnék fent éjjel, mert időre kéne keljek: elképzelhetetlen! Éjjel tudok csak alkotni.
Hallottam, hogy a családi erőszak is nőtt, mióta együtt vannak a családok, én meg azt gondoltam most aztán mindenhol tombol az „ájlávjú”! Fura, egyben valahol szomorú is.
Ha túlélem, én a vírus utáni időszakban sem fogok másként élni. Ami tetszik, hogy sokakat kreatívvá tesz a szobafogság, s elég érdekes videóblogokra meg mindenféle kreatív tevékenységre sarkallja a jónépet a kialakult helyzet.
Azt hittük, legyőztük a természetet, aztán a természet csak beint a kisujjával, s máris vége a világnak! Miközben lelkiismeretlenül rombolunk mindent magunk körül. Kicsit magunkba kéne szállni…
Ha túlélem, márpedig remélem, az van megírva (bár a vírust könnyebb, mint a pénztelenséget), számomra sok minden nem fog változni. Ugyanígy a kreativitásé marad az életem…, az életünk!
Szilágyi Zoé
