8 óra 17 perc. „Kimentünk a mezőre!” Szinte minden reggel ezzel a mondattal búcsúzom Gy.-tól, aki éppen olvas valamit a világhálón. J. a szobájában, hamarosan órája lesz. Futunk. Rézi és én. Rézi kilenc éves tibeti terrier, hűséges futótárs. Öt perc alatt odaérünk.
Csak mi hívjuk mezőnek, igazából a várost elkerülő gyorsforgalmi út túloldalán, a szántóföldek között futunk, míg el nem érjük az erdőt. Erdőkerülők vagyunk. Mostanában csak egy-másfél kört teszünk meg. Hiába, a megnövekedett szénhidrátbevitel, kenyér és kalács (igen, én is sütök, majd’ minden nap!) még visszahúz. Na de nyár végére újra saját rekordot döntünk, gondolom én sok más egyéb gondolat mellett.
Megfordul a fejemben, nézve a növekvő gabonát, a virágzó kökénybokrot, alatta a fürtös gyöngyikét és a sárgálló (most nem jut eszembe a neve, nem, nem a hérics) virágot, hogy minden rendben van. Nem? A természet él és virul. Teszi a dolgát. Én is teszem a dolgom. Otthon kikészítve a következő bemutatónk példánya, a Doktor úr. Egy-két szöveg-összemondó próba és irány a főpróbahét. Jelmezek 90 százalékban rendben, ugrásra készen a színház összes dolgozója. Ugyanis a színész folyamatosan dolgozik. Akkor is, ha nem a színpadon van. Pakolja a gondolatait ide-oda. Nekem is új fiókot kellett nyitnom abban a bizonyos szekrényben….
És persze a következő meseóránk is megfordul a fejemben. A szöveget megírtam, tanulom. Kitty (Cziráki Kitty mozgásfejlesztő) összerakta otthon a mozgásanyagot, Nóra (Egeresi Nóra grafikus) elkészítette a gyönyörű plakátot. Kerek mese címmel indul a következő interaktív meseóránk. Várják a gyerekek és mi is.
…jó lenne, ha lekerekedne végre ez a rendkívüli helyzet is…
Aztán eszembe jut, hogy délelőttönként kihallatszik J. szobájából a távoktatás. Konkrétan nevetés. Nevet a diák, tanár. Nem tudom, milyen óra lehet, de ez jó. Nagyon jó. És a nagyszerű osztályfőnöke, aki partere a diákjainak.
Az meg külön fantasztikus, hogy minden délben együtt ebédel a család. Mint ünnepnapokon. Eszembe jut, hogy nem rohanok sehová, hogy nem kapkodva főzök, hogy jegyzeteket készítek, készülve a „majd”-ra. A „majd”-ról eszembe jut, hogy soha többé nem fogom halogatni M.P.G. barátommal a találkozást, G.G.-vel a fotózást és még sorolhatnám.
Aztán arra gondolok, hogy most tényleg csak a mában lehet létezni. De remélek. Minden jót remélek magunknak. Egészséget a szeretteimnek, a világnak. Remélem, hogy a 87. születésnapját májusban ünneplő nagymamámat öleléssel tudom majd köszönteni és megnyugtathatom, hogy igen egészséges vagyok és lesz munkám! És remélem, hogy hamarosan ez is egy olyan élmény lesz, amit egy darab kapcsán elő lehet majd húzni annak a bizonyos szekrénynek egy fiókjából.
Futok. Nem tudom, mennyi lehet az idő, mindegy is.
– Gyere, Rézi! Fussunk még egy kört, és hagyjuk le a gondolatainkat!
Pap Lívia
