A halál kérdésekre késztet. Megtettünk-e mindent a másikért? Fiatal barátunkért? Elmondtuk-e, hogy kár minden elmulasztott naplementéért és napfelkeltéért? Nyilván, hogy nem, mert ilyen hülyeségeket nem mond az ember. Miközben amikor a halállal szemben az élet értelmét keresi, végül is ez jut eszébe, ebbe kapaszkodik, meg a sirályok röptébe.
Attila 37 éves volt. Megállt a szíve. Az a csoda, hogy eddig is bírta ezt a tempót. Gyorsítók, lassítók. Ahogyan azok élnek, akik ráhangolódtak korunk rezgésszámára. Például, mint ő is, a programozó informatikusok. Mindent befolyásol az a perfekcionizmus, amivel gyötri magát korunk embere. Mindent tudni akarunk, és mindent ki akarunk próbálni. Ha ez nem sikerül, akkor dühünkben fejjel megyünk a falnak.
Közben elfelejtjük, hogy nem vagyunk robotok. Nem lehet bennünket egyszerűen csak bekapcsolni és kikapcsolni, feltölteni. És ha mindeközben egyre kevésbé látjuk az élet értelmét? Mert mást tapasztalunk, azt vesszük észre, hogy aki nem illeszkedik a sablonokhoz, aki napjainkban nem arra van bekódolva, hogy kevés tudással, jó kapcsolatokkal hogyan lehet rengeteg pénzt keresni, az megnézheti magát. Az néha már maga sem tudja, hogy mennyit ér. Erre nincs gyógyír. Legfeljebb a szeretet menthetné meg, de ma már ebben sem igazán szokás hinni. Legalábbis nem nagyon értik a mai fiatalok, hogy mi is az igazán, ezért arra gyanakszanak, hogy valami átverés. A szeretet is ócska szólam, amit azért találtak ki az emberek, hogy el legyenek valamivel foglalva, hogy valami mégiscsak ehhez a világhoz kösse őket. Be kell látnunk, hogy nem tudunk pozitív utópiák nélkül meglenni és akkor megint ott vagyunk Heideggernél, aki szerint csak egy isten menthet meg bennünket. Menthetetlen volt fiatal barátunk? A pszichológusok is csak a gyógyszereket nyomatják az emberben egyre mélyülő üresség ellenében?
Torkig vagyok a halállal. Napok óta sírok. Ezen az őszön csak temetünk, anyát, barátokat. Nem covid, természetes halál. Amennyiben a halál lehet egyáltalán természetes. Inkább az jut eszembe róla, hogy kegyetlen. Visszafordíthatatlan, megrázó, igazságtalan, mindig rosszkor jön. Mert hogy lehetne nyugodt szívvel elmenni, amikor az ember éppen újra megtalálta a szerelmét, az élet értelmét?
Nálunk alig pár évvel idősebb fotós barátunk most biztosan nem akart meghalni, ha pár évvel ezelőtt akár még ezt se bánta volna. Endre most kezdett el újra élni, tele volt tervekkel, utazni akart, összegezni, dokumentálni. Ám a halál nincs tekintettel az emberi tervekre. Fél év alatt megölte a rák. Tudtuk, hogy egy ilyen diagnózis nem életbiztosítás, de lehetett volna kapni éveket sikeres kezelés esetén. Ki tudja milyen rendezőelvek szerint működik az élet? Nem árt néha a vakszerencse, és kétségtelen: a szerencse forgandó. A szemünk láttára tűnt el belőle az élet, pedig a karantén előtt még abszolút jó passzban volt. Tavaly nyáron minden reggel úszott a Balatonban. Most pedig temetjük, és keresgéljük a könyveit, fotóit, amelyeket önmaga vigasztalására készített. De ez csak megérzés, hogy a művészettel vigasztalta magát, ezt soha nem beszéltük meg.
Mert soha nem volt elég időnk. Elpocsékoltuk valami másra, és ez már jóvátehetetlen. Még egy jó ember itt hagyott bennünket a maga el nem mondott történeteivel. El se tudom képzelni, hogy nézünk ezek után nélküled a Balatonra, a vöröskőre, a veszprémi graffitikre, drága Barátunk? David Bowie Lázárja is rólad szól már nekünk, csakis rólad. Remélem, te is hallgathatod ott fenn a mennyekben, ahogyan a földön is tetted. Illik hozzád Bowie, te is egyszerre voltál visszafogott és extrém, titkokkal teli. Sokkal több volt benned, mint amennyi a 73 évben megvalósulhatott. Időt kértünk volna még a sorstól, még egy kis időt, de nem adatott meg.
Amíg az embernek anyja van, addig van, aki megvigasztalja, annak ellenére, hogy tudjuk, a leghülyébb arcunkat mindig anyánknak tartogatjuk. Az anyákban kódolva van a szeretet, közhely, de minek másként mondani. Sajgó fájdalommal érzem, anyám halálával ezt a feltétel nélküli szeretetet elvesztettem. Már csak az vigasztalna, ha biztos lehetnék abban, hogy amennyit kaptam, annyit vissza is adtam. Ha ez nem sikerült, örökre adósa maradok.
