Amikor ma kimész a temetőbe, gondolj rájuk is! Azokra, akiket senki nem látogat. Sírjukat gaz veri fel, nevük a kövön megkopott, tán azok sincsenek már az élők sorában, akik egykor szeretettel emlékeztek rájuk. Esetleg mostanra megöregedtek, betegség köti őket ágyhoz, vagy csak szétszóródtak a világ négy égtája felé és távoli országokban, messzi városokban keresik a boldogulást.
Ha jönnének is, lezárt határok állják útjukat.
Nem számít ma már, kik voltak életükben, akik ezekben a sírokban nyugszanak. Fontosak vagy jelentéktelenek, vidámak vagy folyton morgók, fennköltek vagy hétköznapiak. Emberek voltak, közülünk valók, előttünk jártak, és egyszer majd mi is utánuk megyünk.
A sírjukon ma nincs koszorú, nincs virág. Lelkük a semmi ágán ül és hangtalan vacog (J. A., ugye nem haragszol?), hisz elfeledettnek, elhagyatottnak lenni mindennél szomorúbb. Ha teheted, gyújts mécsest az elárvult sírokon!
