Sokkal nyugodtabb és magabiztosabb vagyok, mondta apánk a minap. De nem az. Nézi a számokat, és még nyugodtabb, mert egyhetes késéssel követjük Ausztriát, ami „ökölszabály”. Látja, hogy a szomszédunkban mi mennyi, de nekünk lélegeztetőgépből több is van, és „Magyarország a három legjobb ország között van a kórházi ágyak tekintetében” is.
Úgy kell elképzelni, mondja, „hogyha bemegy az ember egy kórházba, az intenzív osztályon fekszenek azok, akik súlyos helyzetbe kerültek és gépre vannak kapcsolva. Van egy szabály, hogy békeidőben egy nővér, egy orvos hány beteget tud kielégítően ellátni”. Belátja, ma nem ez a helyzet, de a „számot” lehet növelni. Mondjuk a négyet nyolcra, a nyolcat 16-ra, és így tovább. Elég nagy térben vannak elhelyezve az ágyak, „csak a gépeket kell figyelni, de mégsem lehet egy embernek húsz-harminc gépet figyelni ugyanazzal a komolysággal és felelősséggel, tehát van egy határ, amit figyelembe kell vennünk”. Hát nem. A betegek nem gépek.
Optimizmusa határtalan: „Most körülbelül 50 százalék az esély arra, hogy ha minden így megy tovább, akkor az egészségügy kitart.” Hiszen „tér van, ágy van, ember is van, de több lehet a beteg, mint amennyinek meg lehet adni felelősségteljesen az ellátást, ennek elkerülése érdekében kellenek az új intézkedések.”
Csak a gépeket kell figyelni!
Nem kell etetni, ápolni, kezelni, mosdatni, pelenkázni, forgatni, gyógyszerezni ott, ahol az ápolók és az orvosok emberfeletti erőfeszítéssel küzdenek a betegek életéért. Ahogyan egy elkeseredett kolléga írja: „igen, van minden, persze, elég orvos, szakorvos, mentőápoló, mentésirányító, szakképzett nővér, felszerelés, jókedv, pihenőidő, fizetés minden, és senki nem dolgozik két-három helyen napi 16 órát azért, hogy úgy ahogy még működjön az egészségügy.”
Egyetlen nap alatt csoda történt: „Most, hogy meghoztuk az intézkedéseket, 99,99 százalék, hogy túléli az egészségügy a pandémiát.”
Csak Orbánt kell figyelnünk!
