Végrendelkeztem tegnap. Séta közben elmondtam a férjemnek, mit hol talál és mi legyen esetleges halálom után. Nem teljesen komolyan, de azért igen. Kicsit ijesztő tapasztalat, hogy ilyen természetesen kibukik az emberből a végről való beszéd.
Érdekes, hogy barátnőnk ugyanaznap, ugyanabban az időben ugyanezt tette Pestről a Balaton felé utazva. Ő a lányának mondta el, mit hol talál, ha esetleg úgy alakulna.
Annyi hirtelen halál történt mostanában körülöttünk, nem csak covid, de rák, szív és más borzalmak, így nem lehet nem gondolni rá, hogy előbb-utóbb nekünk is el kell mennünk. Vannak költők, akik már huszonévesen végrendelkeznek. Versben. Lázadásból. De ez, ami most körülöttünk történik, más, és legalább annyira felfoghatatlan, mint az erőszakos halál.
Normális körülmények között az élet természetes velejárója a halál. Csak nem gondoltuk, hogy ilyen gyorsan aktuálissá válik. Nem is olyan rég, még az örök fiatalság bűvöletében éltünk a késlekedő unokákra várva. Ahogy a szülők nem sietnek megöregedni, úgy a gyerekek se sietnek felnőni, házasodni, szülni. Most ezt a kényelmes ritmust jól szétverte a covid. Hirtelen széthullik minden. Nem csoda, hogy végrendelkezünk, ha nem is teljes komolysággal, de mégis, mindenesetre. Mert érzékeljük, hogy kigyulladt a piros lámpa az életünk fölött. Seccperc alatt meghalhatunk. Nem riogatni akarok, csak gondolkodni ezen az egész változáson. Bár, ha jól belegondolok, már kisiskolás koromban hallottam ezeket a váteszi szavakat, akkor Oszlár Ilonka hittan tanítónénitől. Sosem tudhatjuk, mi történik velünk, ha kimegyünk az ajtón. Haragudtunk rá gyerekfejjel, hogy miért mond ilyeneket, mert nekünk akkor nagyon távolinak tűnt, amiről beszélt. Persze, ma már tudom, hogy ő ezzel vallási szempontból tiszta életre akart buzdítani bennünket: ne vétkezzünk, mert előfordulhat, hogy nem lesz időnk megbánni.
Félreértés ne essék, én igazából nem a halálra készülök, nyelem a vitaminokat, a multit, a d3-at és a cét. Sokat sétálunk fent a hegyen, jó füstös falusi őszben. Remélem „konzerválódunk”. Ha meg nem, akkor ennyi volt. Eltűnünk. Kitakarítják utánunk a színt.
Nem siratom magamat, de másokat igen. Minden halálhírrel érzem, ahogy az ég sötétje összeér a koponyámban növekvő sötétséggel. Nem tudom, ők milyen sötétséget láttak. Ki tudhatná az ilyen részleteket?
