Mintha minden december 31-én vége lenne a világnak, és mindjárt utána az utolsó ítélet következik az internetes szolgáltatások által végrehajtva.
Január 1-jétől egymás után állnak le a számítógépes programok, a telefon, a tévécsatorna és így sorban minden ketyere, megújítást kérve. De nem ám egy gombnyomással, hanem minimum két jelszavas aktivizálással. Regisztrációs és aktiváló jelszó.
Az vesse rám az első követ, aki naprakész a pin-kódjaiból! Többször megfogadtam, de eddig nem sikerült megtartanom, hogy külön könyvtárban feljegyzem a különféle pin-kódjaimat. Holnap nekilátok, feltéve, ha túlélem a pánikroham utórezgéseit.
Tudom, elsősorban magamat szidhatom a kellemetlenségekért, de azért jut az átkozódásból a szakbarbár fejlesztőmérnököknek is, akik így állnak bosszút a világon: a belépőkódok után kétpercenként változó megújító kódokkal. Sajna nincs kegyelem, még a digitális analfabéták, a 65 fölöttiek, a terhes anyák és az újszülöttek sem képeznek kivételt, pedig mi aztán joggal panaszkodhatnánk, hogy épp csak megszülettünk, illetve, amikor mi születtünk, akkor még tévé sem volt, nem hogy digitális tartalomszolgáltatók és effélék. Egyre többet hangoztatom, hogy én még grafitceruzával kezdtem írni, és ollóval, ragasztóval, később áthúzóval javítottuk a hibákat az írógéppel lepötyögtetett kéziratokban, amit utána a nyomdászok ólomba tördeltek.
És valahogy segítség sem érkezik. Távoli utódom is csak ordít a telefonba, hogy ennél egyszerűbb programmegújítást el se lehet képzelni: „csak írd be a kódokat és kész!” „Nincs még egy ember a földön, aki erre nem képes!” hallom az őszinte korholást. Ezek után már csak arra tudok gondolni, micsoda különleges szerencse éri mindazokat, akik ebben az időpontban haláloznak el. Ők most jót röhögnek a markukba, hisz már minden pánik nélkül, nyugodtan nézik ezt az évente megszűnő és újraépülő digitális világot.
