Húsz éve tanár. Monológját még félbeszakítani sem hagyja, olyan erővel mondja a véleményét, mintha legalábbis oktatási miniszter lennék és ettől a beszélgetéstől függne a magyar oktatásügy jövője.
– Az is bolond, aki tanárnak áll Magyarországon! Aki ki meri nyitni a száját, képes harcolni a tanítványaiért, azt az igazgatója rúgja ki, aki pedig képes kiállni magáért, azt a tankerület – mondja.
„Ezer cikk jelenik meg tanévkezdéskor a tanárhiányról. Hirtelen mindenki a statisztikákat bújja, de amikor év közben a kémiatanár az utazástól holtfáradtan kiborul. Négy kisvárosban tanít, hogy az óraszáma meglegyen, mert nem vállalta el a matematikát helyettesíteni. A szülők közül nem áll mellé senki, a tankerületnél pedig azt kérik, ezt az évet még bírja ki, jövőre átveheti a másik tanult szakot, a biológiát.”
„Már bemutatkozni is elfelejtek, lassan az is tilos. Anyámnak sem mesélhetek a munkámról! Mert azzal ártok az iskola jó hírének. Elhúzzák a szájukat a társaságban, ha megtudják, hogy tanár vagyok. A vitákban aztán minimum hülyének vagy szánalmasnak minősítenek.”
„Idén megtapasztalhatták, milyen, ha nincs iskola. Ahová reggel beadják a neveletlen kölyköt, mi pedig délután adjunk vissza egy zseniális angyalt. A szerencsétlen gyerek nyolc órát tölt a suliban, utána rohan edzésre, zenedébe, magánórára. Hogy miért kell magánóra matekból, magyarból és nyelvből? Ezekből felvételezik, és ha nem jut be egy neves gimnáziumba, a szülő szégyenkezik a többi előtt. Az eszébe sem jut, hogy a gyereke képességei nem elegendőek oda, hogy a csemetéje szorong, retteg. Ja, már ötödikben sírnak, ha négyes lesz a témazárójuk. Mert nem fogják őket fölvenni a Lovassyba!
Az osztály másik része csak legyint. Nyugodtan átsétál a szélső padsorba valamiért, kérdezés nélkül kimegy, nem hajlandó a füzetébe írni, fekszik a padon, halálosan fáradt. Mögötte néhányan hangosan nevetgélnek. Az első két padsorban azok ülnek, akik figyelnének. Nem tudnak. Erre berontanak a szülők, hogy nekik joguk van a tisztességes tanításhoz, a renitenseket irányítsák át másik iskolába. A gyerekek felének papírja van róla, hogy speciális nevelési igényű. Mindegyik mellé szakember, de minimum pedagógiai asszisztens kell. A törvény szerint. Az igazgatók már annak is örülnek, ha azokkal külön foglalkoznak, akik verik, harapják társaikat. Olykor nekimennek a kollégáknak, de minimum rájuk csapják az ajtót. A szülő pedig széttárja a karját: ő nem bír a gyerekkel, különben is én tanultam pedagógiát, pszichológiát. Ő teszi a dolgát: minden reggel és este beadja az előírt gyógyszereket. A másik beír az ellenőrzőbe, de levelet is köröztet a szülői levelezőlistán: milyen középkori dolog, hogy meg kell tanulni kívülről(!) a Petőfi-verset. Minek akkor a telefon? Nyugodtan írjak be annyi egyest, amennyit csak akarok, Zétény akkor sem fogja bebiflázni, buktatni pedig nem merem. Ja, és ne adjak fel minden héten tízsoros fogalmazást, a maximalizmusommal tönkreteszem a szeme fényét, aki letagadja, hogy az órán írtunk a táblára vázlatot, de szegény képtelen követni a tananyagot…”
„Nnna… Egyébként jelenleg 146 ezer főállású tanár dolgozik Magyarországon. 160 ezerre volna szükség. Évente több tanár megy nyugdíjba, mint ahány fiatal pedagógusképzésre jelentkezik, ráadásul ez utóbbiaknak mindössze egyharmada fut neki a tanári pályának. Egy-két év után sokan még közülük is lemorzsolódnak, ami nem csoda. A pályakezdők béréből Veszprémben egy szobára telik, de a féléves kaucióra nem futja. Így elmennek asszisztensnek a gyárakba, vagy jóval több bérért az egyházi iskolákba.
Mellesleg kit érdekel, mi lesz a gyerekekkel? Ha nem lennék ilyen hülye, azt mondanám, az utolsó csukja be a kaput! De én akkor is bent maradnék. Meg még néhány őskövület. Mert a gyerek nem tehet semmiről. Ő csak tükörkép.”
