Meghalt az utolsó magyar értelmiségi, Vitányi Iván. Ő volt az, aki komolyan vette értelmiségi szerepét egyetemista korától a kilencvenedik életévén túl is. Legfőbb célja az értékek hangos megjelölése, azok őrzése és az emberek közötti párbeszéd fenntartása volt tanárként, tudósként és politikusként is.
Az utóbbi tíz évben könyveket írt, például visszaemlékezést A küszöbember címmel. Vitányi Iván résztvevője volt az elmúlt évtizedek nagy történelmi fordulatainak. Azok közé tartozott, akik megélték 1943/44-et, 1945-öt, 1956-ot, akik ott voltak a kádári idők belső ellenállásának szinte minden szakaszában, az 1990-es rendszerváltásban és utána a magyar demokrácia valamennyi küzdelmében. „Részt vettem sok harcban, többször közel álltam a győztesekhez, de a végén többnyire a sem nem győztesek, sem nem vesztesek csoportjába kerültem. Ám a győztesek sem maradtak sokáig a helyükön – és akkor kezdődött minden elölről.”
Vitányi volt az, aki igazgatói állását kockáztatva már az 1989-es rendszerváltás előtt az Országos Népművelési Intézetben irodát és adminisztrációt adott a demokratikus rendszerváltásért dolgozó ellenzékieknek. Az alagsorban az MDF kapott helyett, a középső szinten az Új Márciusi Front (gyűjtőpárt azokból az ellenzékiekből, akik sem az alagsor pártjába, sem a felső szinthez nem tartoztak), a felső szinten a Szabad Kezdeményezések Hálózata (az ifjabbak kedvéért: a később párttá szerveződött SZDSZ).
Ma ilyen gesztus elképzelhetetlen.
Nagy Imre újratemetése után ennek az intézménynek a falai közt szervezte a halotti tort, amelyen a hazai „másként” gondolkodó csoportok a külhoni migránsokkal konzultáltak az átalakítás üteméről. Az igazgató tartotta a hátát a lázadókért. A toron a meghívottak mellett a titkosszolgálat emberei feltűnően nagy számban füleltek.
Amikor 1991-ben veszélyeztetve érezte a demokrácia helyzetét, barátaival megalakította a Demokratikus Chartát. Ebben a formációban is a közös fellépést támogatta, a párbeszédet szervezte.
Mindig ott bukkant föl, ahol valamelyik elnyomott csoportnak kellett segíteni. 72 évesen bizakodó arccal tüntetett Székesfehérvárott 30 cigány családért, amelyeket ki akartak lakoltatni. Ott is győzött, győztek. Barátjával, Konrád Györggyel sétálták végig a több kilométeres távot a Rádió utca 11-től a városházáig. A kisvárosi zsidó család sarja és a debreceni dzsentriivadék, különböző politikai pártok tagjai nagyszerűen megértették egymást, ha demokráciáról, jogvédelemről vagy a hölgyekről volt szó. Mindketten nagy tisztelői voltak a szebbik nemnek. Parlamenti képviselőnők mesélték, olyan szellemes bókokat kaptak a két úrtól, amilyenekről csak lányregényekben olvastak.
A dzsentri származású Vitányi egyik utolsó könyvében írja: „Ferenc Jóska, Horthy, Rákosi, Kádár. A magyar népnek király kell. A magyar népnek apa kell. A magyar feudalizmus nem fejeződött be, amikor véget ért. Ma is inkább kölcsönből dőzsölő dzsentri akar lenne a nemzet java (java?), és nem öngondoskodó és önkorlátozó polgár, munkás, alkalmazott, vagy ésszel élő vállalkozó. Hol vannak az értékek, ha a magyar képzelet csak a még nagyobb tévé, autó, lakás körül kereng, és nem gyermekének, önmagának húsz évvel későbbi sorsán?”
2011-ben megjelent sorai ma még aktuálisabbak.
Vezetőkép: Vitányi Iván szociológus, író, esztéta, politikus a 90. születésnapja alkalmából rendezett köszöntésen a Petőfi Irodalmi Múzeumban 2015. július 3-án. Fotó: Soós Lajos / MTI
