Reggel nyolc előtt öt perccel az óvodavezető megjelent a sportteremben. Két összevont csoporttal épp a reggeli tornához készülődtünk. Félrehívott, hogy telefonáltak a fiam iskolájából. Az osztályát megfigyelés alatt tartják, a tisztiorvos tíz nap karantént rendelt el.
Azt üzenték: menjen valaki a fiamért, aki az iskola előtt vár. Az osztálytársa szülei nem tudnak segíteni, a gyerekek ma már otthon maradtak.
A tanítónő tegnap este fél kilenckor küldte azt a kör-e-mailt, amelyben értesítette a szülőket, hogy ma reggeltől karantént rendelt el a tisztiorvos, csakhogy én tegnap olyan későn már nem néztem rá a telefonomra.
A főnököm határozott volt. Kijelentette, hogy őt nem érdekli a helyzetem, engem biztos nem fog elengedni, hisz a kollégáim fele már most is hiányzik.
Egy pillanatra összeomlottam. Az járt a fejemben, hogy egy szem zsömle sincs otthon. Reggel elcsomagoltam a maradékot. Mit eszik a gyerek egész nap?
A férjem tegnap éjszaka München mellől telefonált, almát szállít kamionnal Bristolba. Jó esetben három nap múlva hazaér. A nagyszülők még dolgoznak, szóba sem jöhetnek. A húgom végre gyermeket vár, nem vihetek hozzá olyan gyereket, aki talán covidos. A sógornőmék külföldön élnek. Slussz, bezárult a kör.
Magamat okoltam, miért is nem néztem rá tegnap este a telefonomra, akkor egész éjjel törhettem volna a fejem, hová tegyem a nagyobbik fiamat. Fázni legalább nem fázik, biztosan az udvaron rugdossa a gesztenyéket. A rugdosásról eszembe jutott a fociedző. A felesége tornászokat edz délutánonként, talán most ráér, elmehetne Ricsiért. Felhívtam. Azt mondta, nagyon szívesen megtenné, de a férjével együtt karanténban vannak. Most írtak üzenetet: délután elmarad az edzés.
Egy pillanatig sem gondolkodtam. Berobbantam a terembe, felkaptam a kabátomat, és futás közben odakiáltottam a főnökömnek:
– Akkor én most megyek, szia!
Képünk illusztráció
