Múltba zuhant nyarak fénye
Füred. Este. Szabadtéri színpad. Felhős, kicsit szitál. Izgulunk, ne mossa el. Várjuk, várom. Mióta is? Nem írom le, ijesztő. Keszthelyen volt. Nyár, szabadtéri színpad. Vajon megvan még? Szerelmes voltam. Az életbe, az első nagy Ő-be. Lemezborítók a szobám falán. Ott az összes Omega. A lemezjátszó Supraphon. Vicces, füles kofferben. Pepita szövet a hangszóróján. Hova lett? Fekete korongon a Tízezer lépés. De most itt. Teli a nézőtér. Velem korúak, sokan. Őszen, súlyfelesleggel, a szemükben furcsa fény. A múltba zuhant nyarak fénye. És jönnek. Benkő, Kóbor, Molnár, Debreczeni. Meg az újak, de nekem most csak ők. Hetven fölött és hetvenhez közel. „Az időrabló titkon köztünk jár, varázsköpenyében most is lesben áll”. Nem baj. Ez az este a miénk. Kóbor ugrál, szalad, ahogyan csak ő tud, megbicsakló lábakkal, mikrofonállványt lengetve. Pont mint akkor. Keszthelyen. Hetvenhárom éves. Ez nyilván tévedés. Mellettem fehér szakállas úr, nagymamakorú feleség. Időutaznak, látom. Szerelmesek újra. Az életbe, a nyárba. Vajon az ő jegyük hova szól? Melyik város melyik szabadtéri színpadára? Becsukom a szemem, csak a zene van. És a szövegek. Akkor csak éreztük, most már értjük is. Fontos mondatok, ma is aktuálisak. Sőt! Vastaps, ráadás, vastaps, ráadás. Állunk, táncolunk. Pont mint akkor. Keszthelyen. A színpadfények kialszanak. Nehezen indulunk. Visszük magunkkal az ajándékunkat, tőlük. „Napot hoztam, csillagot, nézd a két kezem, nézd csak, hogy ragyog!” Jól jön majd sötétség idején.
Kóbor János. Fotó: Új Szó
