Jeszenszky Zsolt szerint a balosok nem tudnak örülni az Anglia elleni 0-4-nek, pedig az össznemzeti élményt ad – a világhírű zenekarok koncertjeivel együtt.
Az ötvenéves Jeszenszky Zsolt – aki a Pesti Tévében a végtelenül egyszerű, fejhallgatós tudós klub triójával a magyar televíziós újságírás legalját mutatta be – akkor született, amikor a világhírű Free együttes Budapesten koncertezett a Kisstadionban, 1972-ben. A mindent a rendszerváltás utáni külügyminiszter apukának köszönhető kislegény alig múlt 14, amikor a legendás Dire Straits együttes játszott a Papp László Arénában. Egy évvel később pedig már a Queen kápráztatta el a rockzene hazai kedvelőit. Csak néhány banda azok közül, amelyek az egypártrendszeres, balos időszakban erre jártak koncertezni. Ezt azért mondom, mert az utóbbi kettőn ott voltam, és a nulla óra 5 perckor induló postavonattal lehetett csak visszatérni Veszprémbe.
Azért írok erről, mert az egykori lemezlovas szaktekintély, aki jó habosra nyalta a Fidesz-KDNP Kommunista Párt prominenseit az utóbbi egy évben, a napokban arról firkálgatott a „prostisrácokban”, hogy a balosok nem tudnak örülni az angol–magyar 0-4-nek, pedig az katartikus össznemzeti élményt ad, és ez milyen fantasztikus dolog, csakúgy, mint a folyamatosan hazánkba látogató, világhírű zenekarok koncertjei, ahol sok tízezren szórakozhatnak az új multifunkcionális stadionokban. Vagyis megjelent a horizonton a focirajongóknak és a zenefogyasztóknak a katarzis – fogalmaz a bukott politikai hobbista. Ezért abszolút kézenfekvő, hogy a nemzet sportújságírója, ebből fakadóan a Nemzeti Sport főszerkesztője, Szöllősi György végighaknizta az összes saját tévéjüket a 0-4-gyel.
Akkor most a zene után egy kicsit szembesítem ezt a nagyon finom modorú, állandóan kommunistázó úriembert a rendszerváltás előtti Magyarország néhány nagyot szóló hazai és külföldi futballeseményével, amelyek akkor okoztak eufóriát és össznemzeti élményt. Ezt onnan is tudom, mert szintén ott voltam a teltházas Népstadionbeli derbiken, amikor 2–1-re legyőztük a nagyon balos Szovjetuniót a világbajnoki selejtezőn. Egyébként az Origó írta a meccsre visszatekintve két éve, hogy hatalmas eufóriát okozott a siker. Aztán hat–nullra kiütöttük Bolíviát, szintén világbajnoki, de pótselejtezőn. Legalább akkora bravúr volt az EB-győztes hollandok idegenbeli 2–1-es legyőzése, mint a mostani, angolok felett aratott, káprázatos siker. A nagy különbséget viszont az jelenti, hogy a rendszerváltás előtt még világbajnokságokra járt a magyar futballválogatott, méghozzá a szűkebb, elit mezőnybe, nem a felhígítottba. Ami tény: 1990 után már a közelében sem jártunk a VB-nek. Csank Jánosék egyszer megpróbálták, és a jugoszlávoktól kaptunk 12 gólt egy ellenében, két meccsen 1997-ben.
Az a helyzet Jeszenszky Zsolt, hogy ebben a témában most a kaput sem találtad el. Mert bizony Viktor bácsiék előtt is jártak világhírű zenekarok Budapestre. És fantasztikus futballeredmények is voltak. És ezzel össznemzeti élmény is járt. Ahogy persze most is. A tények szerint akkor több volt, mint az elmúlt 32 évben. A világbajnok brazilok és argentinok budapesti legyőzéséről – igaz, nekünk tét nélküli összecsapáson – már nem is szólnék. Zsolt, leülhetsz, kettes alá…
V. T.
A képen a magyar válogatott öröme az Anglia–Magyarország meccsen. Fotó: Koszticsák Szilárd/MTI/MTVA
