A Holtszezon irodalmi fesztivál egyik meglepetése Makai Máté veszprémi származású fiatal író, akinek Az Atlantis felemelkedése című könyvét február 25-én, szombaton 15 órától a Fügében mutatják be. Disztópia, irodalmi hacker a kulcsszavak vele kapcsolatban.
Skizoid időkről ír nagyon szabad szlengben nemzedéki prózát. Művei a Kalligramnál, de a veszprémi Vár Ucca Műhelynél is megjelentek. Makai Máté 1986-ban született Veszprémben, jelenleg Szentendrén él. Egy divatmárka menedzselésével foglalkozik, amatőr rockzenész. Interjút kértem tőle azzal a nem titkolt szándékkal, hogy kedvet csináljak Az Atlantis felemelkedése című könyve bemutatójához. Nehogy utólag sajnálja valaki, hogy lemaradt róla.
Méltatóid szerint disztópia, negatív utópia, amit írsz. Holott ez akár a mai valóság is lehet. Jól sejtem, hogy a prózád nem sci-fi, hanem a csodálatosan skizoid jelen, a digitális technológia révén fénysebességre kapcsolt szép új világ?
A jelenről szólnak a novelláim. Számtalan technológiánk van, amiről a társadalom egy része még nem is tud. Emellett számos jelenség, amiről azt gondoljuk, egy elromlott jövő gonosz tréfája lehet, súlyos valóság. Az Atlantis felemelkedése című kötetemben két novella is olvasható, ami a covid-járvány idején játszódik, mégsem esik szó benne a vírusról, vagy bármi konkrétumról, amit átéltünk egy-két éve. Mondhatnám azt is, hogy a jelen érzései fűtik azt a késztetést, hogy a jövőt, mint metaforát használjam. De az is helytálló, ha azt mondom: a szorongásaink szükségszerűen a jövőbe röpítik az embert. Tudni szeretnénk, hogy mi lesz velünk. Amilyen gyorsan fejlődik a technológiánk, lehet, hogy annyira nem is újdonság egy ilyen jövőkép.
Hozhat-e a technológia megváltást?
A prózádnak van köze a személyes élettörténetedhez? Végül is, hasonló életkorú vagy mint a hőseid, akik a rendszerváltás utáni időkben nőttek fel. Fogalmazhatnánk úgyis, hogy az élet nyertesei. Miközben mégsem találják a helyüket. Hogyan jutottak ilyen helyzetbe?
Több aktuális társadalmi jelenség is szóba jön a kötetben, amiről beszélgetek, vitatkozom a körülöttem lévő emberekkel, ezekről a közéletben is vita zajlik. Megváltozhat-e Istenről alkotott képünk a technológia révén? A vallás helyett hozhat-e a technológia megváltást? Elérhető-e a radikális gendersemlegesség? Jó ötlet-e a halhatatlanság? Ezek, mint hétköznapi filozófust foglalkoztatnak, ennyiben kapcsolódik a személyes történetemhez. A rendszerváltás bizonyos értelemben – ez az elmúlt években világossá vált – kudarc, mind kulturálisan, mind politikailag, mind gazdaságilag. A novellákban egy olyan világ kerül terítékre, ahol a társadalmunk már adott erre a kudarcra valamilyen választ. Hol technikait, hol politikait. Az egyik novella az „atlantista” törekvések mellett teszi le a voksát. Felmerül a kérdés, hogy ez jó-e?
Szuperemberek okostelefonnal a kezükben
Izgalmas világba látunk bele a novelláidon keresztül: informatikusok, startupperek, dizájnerek, menedzserek, robottal szexelő szinglik, egyetemisták. Lamborghinivel és Tesla crossowerrel. Szuperemberek telefonnal a kezükben. Ám a novelláidból az is kiderül, hogy igazából magányosak, depressziósak. Sőt, etikai problémákkal küzdenek, de még politizálnak is. Az Atlantisban legalábbis. Pedig erről a mai 20–40 éves generációról mondják, hogy teljesen apolitikusak. Rosszul gondolják?
A nemzedékem egy része tényleg apolitikus. Sok esetben azokra jellemző ez, akiket a kultúrafogyasztás konzervatívabb formái, irodalom, vitakultúra, újságolvasás stb. nem foglalkoztatják. Sokan már képtelenek eligazodni a rengeteg input között. Nehéz értékrendet választani, mert túl nagy a kínálat és ez szorongást szül. „Biztos, hogy ne válasszam inkább amazt?” Emellett van egy réteg, és úgy gondolom, ez a nagyobb, amelyik teljesen tisztában van a közállapotokkal. Csak cselekedni képtelen. A tüntetések semmire nem vezetnek, nálunk a polgári engedetlenség, a politika politikaként értelmezése nem általános. Az viszont csalódás, hogy a közösség állapota rosszabb, mint az én életem során, bármikor.
A technikailag leuralt és a folyamatos döntéskényszerben tartó digitális valóság több módon is elnyomja az embert. A folyamatos jelenlét igénye, a szüntelen ingeráradat kiégeti az embert. Ilyen környezetben sem a dolgokban elmerülni, sem értekrendet építeni nem lehet. Adott a liberalizmus, amit elhozott a rendszerváltás, csakhogy dolgozni sincs időnk rajta.
A nyelv, amit használsz, szándékoltan hétköznapi, nyers, sok szlenggel, durvasággal? Milyen visszajelzéseket kapsz? Szeretik ezt az olvasóid? Kik olvasnak?
Örülök a kérdésnek. Minden novella nyelvezete, tempója, beszédmódja szándékosan követi az elbeszélő lelkiállapotát – egyfajta szerkesztett tudatfolyamnak tekintem őket. Kaptam olyan visszajelzést, ami szerint itt-ott sok a locsogás. De mondjuk egy depresszióval küzdő, poszttraumás, egyedülálló anyuka elbeszélése megengedhet egy intenzív, csapongó belső beszédet, ahogy a sikertelen, magányos, szexuálisan frusztrált férfié is.
Az olvasóim egy része a kiadóhoz kötődik, vagy a sci-fi, disztópia zsánerek mentén jut hozzá a kötethez. Ez sok félreértést is szül. Van, aki sci-fiként akarja olvasni a kötetemet, de csalódik – jogosan –, mert ez nem sci-fi. Aki a hagyományos, de szerintem hamis megkülönböztetésből kiindulva a szépirodalom felől érkezik, zavarba jön a sok technikai kérdéstől. De erre van egy válaszom. A művészetek, filmek, sorozatok, könyvek jó része meg kell hogy hozzon egy döntést: van-e a sztoriban okostelefon vagy nincs. Ha van, az mindent megváltoztat.
Irodalmi példaképek? (Salinger, Kerouac, Houellebecq?) Miért írsz? Valaki azt mondta, hogy az irodalom a legjobb lehetőség arra, hogy a változó világ határait feszegesd.
Mindhárom említett szerző fontos volt számomra egy ponton. Houellebecq Behódolás című könyvét például mesterműnek tartom, mélyen inspirált. A beatszerzők helyett inkább a kortárs angolszász próza jelentett inspirációt. Ez egy nagy merítés, de ha visszautalhatok a nyelvezetre, sok szerző használja közöttük úgy a nyelvet, mint egyszerű eszközt, amivel hitelesít, láttat egy világot. Például Bret Easton Ellis. A legutóbbi írásaim kapcsán viszont inkább Don DeLillo, Philip K. Dick, Thomas Pynchon voltak a sorvezetők. Mindhármukat foglalkoztatja, hogy az emberi kultúra freudi értelemben vett protézisei, legyenek azok drogok, technikai eszközök, hagyományos artefaktumok, milyen választ adnak az életünk természetes menetére.
Fontos számomra Veszprém
Veszprémhez kötődsz még? Ha eljátszunk a gondolattal, hogy egyetem után visszajössz, akkor is ilyen szabad maradsz, akkor is ilyen szabadon írsz?
Fontos számomra Veszprém és a Balaton-felvidék is. A családom egy része itt él, itt nőttem fel. A kötődés nem fog oldódni, azt hiszem, és a mai napig inspirál a vidék. Dolgozom most egy regényen, aminek nagyjából a fele itt játszódik, Balatonfüreden, Tihanyban és a környéken. Ez egy krimialapokra épülő disztópiaszerű történet lesz, utalással az Ötvös Csöpi-filmek világára.
Ugyanakkor az egyetemi élet, a munkám, a kulturális élet, a barátok jó része Budapesthez köt. Sajnos, azt tapasztalom, hogy az ország jellemzően ebben is Budapest központú, holott itt sem könnyű az embereket elvinni már eseményekre, például egy könyvbemutatóra. De online sokkal szívesebben belenéznek. Mondok egy példát. Az egyik könyvbemutatómon alig tízen voltak jelen, de 300 ember belenézett az online elérhető felvételbe. Kérdés, hogy ebből mit szabad leszűrni.
Vezető fotó: Makai Máté: El kell dönteni, van-e a sztoriban okostelefon vagy nincs. Ha van, az mindent megváltoztat (Fotó: Ihsan Unuvar)
