A történelem az emberi gonoszság története – mondta Visky András, akivel a Holtszezon irodalmi fesztiválon Ladányi István és Szendrő Sára beszélgetett a Szeparéban.
Tavaly jelent meg Visky András író, dramaturg első regénye, a Kitelepítés, amely egy kisgyerek szemszögéből meséli el egy osztrák–magyar család történetét egy romániai munkatáborban. A regény hatalmas példányszámban fogyott, a szerzőt kézről kézre adják a lapok, portálok, az irodalmi estek szervezői. Ezért is volt Ladányi István egyetemi tanár, irodalomtörténész első kérdése az, hogy az író hogyan dolgozik együtt a könyvvel.
A valódi műalkotás értéke mérhetetlen
– Jól bírom – hangzott a válasz. – Főként, hogy két hétig szerzeteséletet fogok élni Pannonhalmán. Egyébként teljesen felkészületlenül ért engem a könyv útja. Kísérletet teszek arra, hogy elválasszam a könyv életét magamtól. Egy szöveg mindig több, mint amit a szerző el tud gondolni róla. Másképp értelmezem azt, ami most történik a könyvvel, de ez nem a siker. A valódi műalkotás értéke mindig mérhetetlen, a siker pedig mérhetővé teszi. Az a meglepetés ért engem, hogy a könyv megy a maga útján. Eldöntöttem, hogy én is megyek utána és odaadom magam a helyzeteknek.
– Az írást lelkigyakorlatnak is nevezte – szólalt meg Szendrő Sára, Ladányi István tanítványa.
– A lelkigyakorlat nekem átváltoztató megértési gyakorlat. Úgy gondoltam, ha ebből nem is lesz könyv, nekem akkor is jó, mert elvégeztem a munkát. Miután elkészült, azt mondtam: ettől kezdve békességgel a szívemben halok meg, de miután a következő könyvből már van három és fél oldal, nem siettetem a végső beteljesülést. Egyébként könyvként nem olvastam el a Kitelepítést. Azt mondják, hogy érdemes.
A nagy történet nem csak a láthatóban történik
– Nem önmagában a történetet szerette volna elmondani – ment tovább Ladányi István.
– Elég hamar eldőlt bennem, hogy bibliaformában akarom megírni. Egyszerre lineáris és töredékes szövegként, mivel kétéves koromtól a Biblia közvetlen közelében éltem.
(Az egyetlen könyv, amit édesanyja a hét gyermekével a munkatáborba vihetett, az a Biblia volt – a szerk. megj.) Naponta elhangzottak anyám hangján a bibliai történetek. Ezeket egy gyerek nem érti, de áthatják a történetek. A nagy történet az a történet, ami nem csak a láthatóban történik. Számomra nyelvi kérdés is ez az egész: a történet értelmet tud adni a történelemnek, de a történelem teljesen abszurd, a történelem az emberi gonoszság története.
Nagyon sok elszámolni valóm van feléjük
– A regény megírását húsz év keresés előzte meg – vetette föl a következő témát Szendrő Sára.
Visky András monodrámája, a Júlia – Párbeszéd a szerelemről éppen húsz évvel ezelőtt jelent meg. A dráma a szerző édesanyjának emlékiratai alapján íródott.
– A Júliát egy realizált szövegnek tartom. Több országban több nyelven játsszák, tanítják. Ez sokáig fel is mentett az alól, hogy regényt írjak a családunkkal történtekből. Aztán továbbgondoltam: Júlia mellett ott van Rómeó, az apafigura és Nényi, a XX. század egy sajátságos szentje, meg a testvéreim, köztük én, hetedikként. Őket kaptam, tehát nagyon sok elszámolni valóm van feléjük.
Visky András édesapja református lelkész volt, és maga az író is mélyen hívő protestáns. Fontosnak tartotta megjegyezni, hogy az egyház nem lehet uralmi egyház:
– Soha nem volt jó, ha az egyház bevonult a politika szárnyai alá.
Mi tesz bennünket emberré?
– A Kitelepítés alapja a Biblia, a családi dokumentumok és az emlékek. Milyen volt az emlékgyűjtés folyamata? – kérdezte Szendrő Sára.
– Elővettem a titkosszolgálati iratokat. Ezek az iratok hitelesítik a családtörténetet. A mi ügyünk megjárta a belügyminiszter kabinetjét is. Van egy elem benne, ami egyre súlyosabbá válik: az, hogy édesanyám Budapesten született. Szerintük maga Horthy dobta át édesanyámat és édesapámat a magyar–román határon, hogy kémkedjenek.
Elmondta, hogy az emlékekkel kapcsolatban szó szerint zaklatta a testvéreit, állandóan hívogatta őket telefonon. Több emlékiratot is elolvasott, főleg sváb kitelepítettekét.
– Hogyan viszonyul egymáshoz a könyvben fikció és emlék? – hangzott el Szendrő Sára követező kérdése.
– A fikció az, ami nem valóságos. Mi ezt értjük alatta, de ez teljes félreértés. Az a valóság maga, ha a regény beváltja magát az olvasónál. Vajon nem az tesz bennünket emberré, ha elfogadjuk a másik ember valóságérzékét? Számomra ez óriási tanítás volt, azóta másképpen élek. Vallom: ha valakinek radikálisan más a véleménye a dolgokról, mint az enyém, attól még fogadjam el az embert, aki mondja. A képzelet nem alacsonyabb szintű, a történetek mi magunk vagyunk. A világnak a képzelet, azaz a művészetek általi megismerése pont olyan fontos, mint a vallás vagy a tudomány általi.
– Hogy dőlt el, hogy mi kerül bele a regénybe és mi nem? – szólalt meg Ladányi István.
– Semminek nem akartam megfelelni. Átadtam magam az anyagnak. Ha valaki bárhol kinyitja a könyvet, és az ott olvasottakból kap valamit, az tovább olvassa. Fontos volt számomra a könnyen olvashatóság, mert hajlamos vagyok elmenni a filozófia, a teológia felé. De minden megvan nekem, ami kimaradt a könyvből.
Úgy néztek ki, mint mi ’58-ban
Ahogy egy nappal korábban Bodor Ádámnak, úgy Visky Andrásnak is föltették a kérdést: mi a véleménye az Ukrajnában folyó háborúról.
– Amikor egy évvel ezelőtt elkezdődött, és néztem a tévében a vonatokon ülő asszonyokat a gyerekeikkel, arra gondoltam: úgy néznek ki, mint mi 1958-ban. Ilyenkor a vákuumba ugrasz. Semmi nem tud megóvni bennünket attól, hogy a saját igazságunkért gyilkológépekké váljunk.
Belemar a lelkekbe
Visky András korábban már nyilatkozott arról, hogy trilógiává kívánja bővíteni a családtörténetet.
– Ahogy említettem, a trilógia harmadik részéből már megírtam három és fél oldalt, de erről nem beszélek, mert nem tudom, hogy jó-e. A második részt megírtam az első előtt, de miután a Kilakoltatás megjelent, az egészet át kell írnom. A harmadik könyvben szeretnék valamit kezdeni a családunkról szóló, 1400 oldalnyi titkosszolgálati anyaggal. A titkosszolgálat kialakít rólad egy alternatív valóságot, ami valóságként kezd működni. Mrożek és Ionescu megvenné tőlem az egészet úgy, ahogy van. Ez a munka, amit én magamra vállaltam, közösségi munka is, mert még nincs elvégezve a társadalmunkban, és ez belemar a lelkekbe.
Fotók: Hujder Balázs
