A férfikézilabda-Európa-bajnokság rajtja előtt nehezményeztem, hogy a szövetségi elvárás csak a legjobb tízbe kerülést fogalmazta meg célként a magyar válogatottnak. Az együttes ezt túlteljesítette.
Arról persze álmodni sem mertem, hogy akár még az elődöntő reménye is felcsillanhat a sportág legnehezebb tornáján. Pedig ez a lehetőség még mindig adott. De csak matematikailag. Mert nincs a Chema-csapat kezében a saját sorsa. De ahogy mondják: a remény hal meg utoljára.
Németországnak ki kell kapnia a horvát csapattól, amely utolsó helyen áll a csoportjában, győzelem nélkül. Magyarországnak pedig győznie kellene az eddig veretlen, hibátlan, olimpiai bajnok franciák ellen. Erre szokták azt mondani, hogy a remény hal meg utoljára. Ami biztos az eddigi mérlegben: a magyar válogatott kontinensviadalon még sohasem nyert négy mérkőzést. Az együttes túlteljesítette a meghatározott célt, mert a legjobb nyolcban zárja a tornát. A végső helyezés a középdöntő utolsó fordulójában dől el.
Két igazi hiányérzetem van az eddig történtekkel kapcsolatban. Az Ausztria elleni, minimális, egygólos vereség, amely elsősorban Chema Rodríguez szövetségi kapitány „meccse” volt. És a németek elleni második félidő, amit mínusz négytől már nem néztem. Mert nem szeretem az ellenállás nélküli magyar verést nézni. Ezen kívül, ami még bántó volt, a sok emberelőny rontása és az abból kapott gólok. Beálló ziccerek elhibázása. És az egyoldali szélsőjáték.
Volt többször kiváló, igazi csapatmunka. Jó néhány klasszis egyéni teljesítmény a kapuban és a mezőnyben is. Ebből születtek a csoportkörös fantasztikus győzelmek. Az én EB-hőseim: Ancsin Gábor, a tornaújonc, Imre Bence 15 góljával (képünkön), valamint az ifjú apa, Rosta Miklós, aki gyermeke megszületése után visszatért a csapathoz és hat góllal köszöntötte az újszülött kisfiát. És a nagyon mélyről megérkező és végére magára találó, Bodó Richárd.
Vezető képünkön: Imre Bence. Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt
