A szegénység elleni világnapon az ENSZ azt várja az államoktól, hogy enyhítsék annak alapját, a társadalmi és intézményesített bántalmazást. A statisztikák szerint Magyarországon a népesség egyharmada él a létminimum alatt. Lírai megfogalmazása: a szegénység a szertefoszlott álmok megjelenése.

Potyára éltem – gondolom gyakran hiányos öltözetű, kicsi szókincsű, összetört emberek, dülöngélő házak láttán. Pedig ez „csak” az első ránézés, amikor a szív elszorul. A 900 ezer nyugdíjas, aki a létminimum alatt él, többnyire végiggürcölt élete végén szégyelli magát, inkább takargatja kiszolgáltatott helyzetét. Még a jogos segélyért sem mindig jelentkezik. Pedig a „tisztes” szegénység éppúgy az emberi jogok megsértése, mint a látványos, például a kilakoltatott emberek hada. Róluk olvasva, őket látva érzem életem fölöslegességét.

Nyolc évesen láttam az Angyalok földje című filmet, amelyben egy tipikus munkások lakta függőfolyosós bérház lakóit telepítik ki, mert nem tudják fizetni a lakbért. Szegényes motyójukat kis kézikocsikon húzzák. Közben a verklit egy öregember, a zseniális Makláry Zoltán egyre csak tekeri. Szívszorító volt. Az akkori idők követelményei szerint a film végén persze a főhős megment mindenkit, visszaköltözhetnek lakásaikba, de Révész György rendező olyan meggyőző képekkel mutatta a kilátástalanságot, hogy még a nyolcéves gyerek is tudta, a valósághoz ennek nincs köze.

El is határoztam rögtön, ha felnőtt leszek, azért dolgozom, hogy ne így éljenek az emberek. Mostanában egyre gyakrabban látom, potyára éltem.

Zalakomáron december közepén másfél éves kisgyerek valamelyik idősebb testvére régi, hátulgombolós réklijében mezítláb szaladgál. Az élelmiszerboltban a nagymama piros arccal, szégyenkezve kéri hatéves unokáját, hogy ne a francia drazsét válassza, nagyon finom a Balaton szelet, és abból tudnak venni az öccsének is. Az ötödikes azt állítja, ő már unja a sümegi várat, annyiszor látta, nincs kedve az osztállyal kirándulni – miközben édesanyja szégyenkezve mondta el a tanítónéninek, hogy idén nem tudja a másik fia kirándulását sem befizetni.

Mások gazdagsága, az ahhoz vezető út már nem érdekel. Számoljanak ők el a lelkiismeretükkel. De hogy hat évtized alatt nem volt képes a magyar társadalom emberhez méltó életet teremteni, az kétségbeejtő. Az pedig tragikus, hogy az ifjak nagy része még csak nem is gondol, nem is álmodozik a mindenki számára megteremtendő minimális esélyről. Hogy potyára éltem, ha tanárként, újságíróként még csak álmokra sem késztettem őket, hogy még a szertefoszlásig sem jutottunk.

Vezető kép forrása: Veszprém Kukac