Segítséget kért a pszichológustól egy rákos nő. Mindenkinek hallania kellene a szakember válaszát!
Hónapok óta rákkal küzd a szókimondásáról híres horvát újságírónő, Vedrana Rudan. Zsaruk a fejemben című jegyzetében megosztotta a nyilvánossággal őrlődését, a belső, lélektani harcát, de szólt azokról az előítéletekről is, amelyekkel a rákbetegek találkoznak.
„Ha rákos vagy, nem tudsz másra gondolni, csak ez jár a fejedben. Tudom, tudom! TUDOM! Pozitívan kell gondolkodnom, nem a rákról, hanem a szép dolgokról. Mik lennének a szép dolgok? 460 euró a nyugdíj, a gyógyszerek meg 100 euró, a magánklinikai vizsgálat pedig 640 euró? Örülj, mert van férjed, aki körülötted ugrál, és akinek nem kellene tudnia, hogy neked csak egy dolog jár a fejedben? Ma rendeltem a neten egy kabátot 32 euróért, lefogytam tíz kilót, ez jó dolog, nem? És mi van, ha…” – fog bele a kérdésbe, amit nyilván azzal a gondolattal kezdett el, mint az egyszeri beteg, aki azt kérdezte az orvosától: Doktor úr, vegyek még nagykabátot?
Igen, amikor az ember megbetegszik, hirtelen minden szónak, minden gesztusnak jelentése lesz. Például állandóan tesztelni akarja, hogy fontos-e még egyáltalán a hozzá legközelebb állóknak? „Ismert újságíró tollából olvastam a kinyilatkoztatást, hogy a gyerekek jelentik a legnagyobb boldogságot és az élet értelmét. Gondoljak én is a gyerekemre? Gondolok. De úgy, mint az életem értelmére, mikor nem is az? Vajon én mindent megtettem-e érte, amikor segítségre szorult? Igen.
És mégis, ennek a gyerekemnek, akit szeretek, a betegségem négy hónapja alatt egyszer sem volt tizenöt perce, hogy beugorjon hozzám, meglátogasson?! Őszintén, teljesen őszinte leszek: elszomorít ez engem? Őszintén szólva: nem. A telefon pedig olyan mintha találkoznánk.”
„A barátnőm javasolta, menjek lélekkurkászhoz. Pszichológushoz? Soha nem voltam még, pedig lehet, hogy depressziós vagyok? Manapság mindenki depressziós, ha most nem leszek depressziós, akkor sohasem. Teletöm tablettával és boldog leszek?
Bassza meg. A pszichológus azt mondta, nem vagy depressziós.
– Mondd, mi bánt? – kérdezte. Elmondtam neki, hogy nincs kedvem semmihez. Egész nap fekszem, tévé sorozatokat nézek, könyveket olvasok, és időnként rémülten nézem a rendetlenséget magam körül. – Miért aggaszt ez téged? Ki kérheti számon rajtad? Ha még mindig nem azt csinálod, amit akarsz, mikor fogod megtenni? – magyarázta.
Na most, hozzátartozik ehhez az én lelkiismeret-furdalásomhoz, hogy szigorúan neveltek, apám frászt kapna ha látná a szétszórt könyveket a nappali asztalán, a gyógyszereket az íróasztalon, a mosogatót tele edényekkel, amit a férjem szorgalmasan berak a mosogatógépbe helyettem…
– Apád, anyád és a többiek tutira nem jönnek vissza és haragudni sem fognak a rendetlenség miatt. Ők már csak zsaruk a fejedben, akiket ki kell szórnod – fogalmazott a doki.
– Zsaruk? – kérdeztem vissza.
– Vedrana, rendőrök laknak a fejünkben, akik megszabják nekünk, hogyan éljünk, hogyan kell jónak lennünk. Ki kell baszni őket! – na, jól van, túlzok, persze hogy nem ezekkel a szavakkal mondta, hogy ki kell baszni őket, udvarias az úr. – Mi tesz még boldogtalanná? – kérdezte.
– De ez megoldhatatlan… – Elmondtam neki a részleteket, a végén megkérdeztem, hogyan fogok kijönni ebből a történetből?
– Egyszerű. A gyermekedet nem tudod megváltoztatni soha, de te saját magadat megváltoztathatod. Fogadd el olyannak, amilyen, és nézz szembe a nárcizmusoddal. Ne ismételgesd magadban, hogyan történhet ez velem, velem, VELEM? Igen, veled megtörtént és együtt élsz vele. Járd a saját utad. Vegyél le a hangodból kicsit, ne ítélkezz olyan határozottan, és ne menj vissza az időben, és ne találj hibákat a lépéseidben. Ennyi. Hagyd a régi filmeket” – oktatta az újságírónőt a doki.
Ám Vedrana nem tagadhatta, hogy neki ettől még mindig a betegsége körül forognak a gondolatai, akörül, hogy rákos. Miért? Micsoda kérdés! „Mert kegyetlen, mert a túlélés esélye elhanyagolható, mert még élni akarok…”
– Boldogabb lennél, ha valami „szelídebb” rákod lenne, ahol a gyógyulási arány 95 százalékos? – kérdezte a doki.
– Igen, jobban örülnék – válaszolta Vedrana.
– És az eszedbe sem jut, hogy benne lehetnél akár abban az 5 százalékban is?
Vedrana Rudan a rá jellemző sajátságos stílusban fejezte be a jegyzetét, leírja, valami sorozatot néz, amiben a gyerekek kinyírják a szörnyű szülőket vagy a vasorrú bábát, de mégsem, mert nem Jancsi és Juliska története ez. Szeretné, ha szabadon engednék a gyerekeket. Közben mandulát rágcsál, a macska kekszet kér. „Káosz körülöttem, béke a lelkemben” – konstatálja. Reménykedve hozzáfűzi: „Lehet, hogy mégis bekerülök abba a 0,00001 százalékba? Beszólt a gonosz anyám: Édes gyerekem, te mindig is hülye voltál! – Kuss legyen, zsaru! – válaszoltam neki, és eszembe jutott, amit a pszichológus barátom mondott: Ne éljen senki a fejében, ha nem fizet lakbért.”
Vezető kép: „Fogadd el a gyereked olyannak, amilyen, és nézz szembe a saját nárcizmusoddal” – tanácsolta a pszichológus Vedrana Rudannak. Fotó: riportal.net.hr