Elhunyt Tolnai Ottó Kossuth-díjas író, költő, az avantgárd költészet apostola, az Új Symposion legendás főszerkesztője. 84 éves volt.
Veszprémhez is sok szállal kötődött, éppen az Új Symposion szerkesztőség exodusa, az Ex-Yu-ból történt Magyarországra települése révén. Ő nem jött át Veszprémbe Újvidékről – ahogyan a fiatalok Géczi János hívására, Tolnai megállt a Szabadka melletti Palicson. De továbbra is részt vett a szerkesztésben, tartott itt irodalmi esteket például az egyetem szervezésében a Vajdasági Napokon 2011-ben. Utoljára 2021-ben a zeneiskolában beszélgetett vele és Nagy Józseffel, a Jel Színház koreográfusával, táncosával Géczi János az OMMA című előadás vendégjátéka kapcsán. Alig fértünk be a próbaterembe és lelkesen hallgattuk elképesztő történetfolyamát, ami jellemző volt rá, a költészetére és prózájára is, a kollázsszerűség, hogy elkezdett beszélni valamiről, és egyik motívum hozta a másikat. Egészen szürreális részletekkel olyan tárgyakról, mozzanatokról, amiket más talán észre se vett volna. Az egyik ilyen végtelenített motívuma volt például a veszprémi rózsaszín flamingó. De Györgydeák bübüjeiről is írt verset.
A Jel Színház már említett előadása után a Hangvilla kávézójában körbefogták Nagy József afrikai táncosai Tolnai Ottót és énekeltek, táncoltak neki, „a nagy fehér varázslónak”. Tudták, hogy Nagy József színháza alapjaiba be van építve Tolnai költészete is.
Ahogy mindenben ott volt az elmúlt hatvan évben a Vajdaságban és terjedt tanítványaival a világban. Számunkra ő volt a Mester, az igazodási pont, a művészet és az élet, vagy inkább az élet és a művészet. Az ő ironikus, groteszk, tragikomikus látásmódjából ered az utána következő nemzedékek, írók, színházi emberek, filmesek, képzőművészek alapkaraktere. És Domonkos István kupléiból. Az avantgárd költészet elválaszthatatlan ikercsillagai ők. Együtt indultak, a szellem lázadása és a lélek forradalma jegyében porlasztották a langymeleg konvencionális irodalmat az 1960-as években és most szinte együtt haltak meg. Domonkos István hamvait április 12-én helyezik örök nyugalomra a bácsfeketehegyi temetőben. Tolnai Ottó március 27-én halt meg Palicson.
Közben a Symposion is kimúlt csendben Veszprémben, támogatás hiányában tavaly megszűnt jelentette be Bozsik Péter főszerkesztő. A legendás Symposion, amely ugyan Ex lett, de vitte tovább azt a szellemiséget, amiről Parászka Boróka azt írta 2005-ben, hogy ez volt az egyik leg. „A legnevesebb, legmerészebb, legfrissebb magyar nyelvű kulturális kiadvány, amely a hetvenes években mindenképpen, de bizonyos értelemben a nyolcvanas években is: a magyar sajtótörténet egyik legfontosabb kiadványa volt. Egyrészt azért, mert az egykori Jugoszláviában sokkal szabadabb körülmények között lehetett dolgozni és publikálni, mint Magyarországon (hogy Romániáról értelemszerűen ne is beszéljünk). Tehát az egykori demokratikus ellenzék vészkijárata, ha nyilvánossághoz akart jutni, az Új Symposionhoz vezetett. Másrészt azért, mert ide akadálytalanul áramlott be a nyugati kultúra, ezért akik itt éltek és alkottak, sokkalta értesültebbek voltak a szocialista táborban élő többi kollégánál.”
A Symposion Tolnaival, Domonkossal, később Sziveri nemzedékével, Balázs Attilával, Fenyvesi Ottóval, Radics Viktóriával, majd Bozsikkal, Ladányival közösség volt, műhely és legszebb pillanataiban mozgalom is. Ennek vége. Nincs tovább. Nincs már folyóirat. Meghalt Domonkos, meghalt Tolnai.
„Színeváltozás: üres szoba.”
A világ is rossz passzban van. Erőteljesen nyomul valami új, vállalhatatlan szellemiség, amiben nem ismerünk magunkra. Tolnai Ottó kérdezi Balaton című versében: „mi lesz velünk, ha egyszer már nem fogjuk tudni a legújabb táncokat/ valóban mi lesz velünk.”
Valóban mi lesz velünk?
Vezető kép: Ő volt a Mester, az igazodási pont, az élet és a művészet
