A Jurassic Park óta eltelt több mint három évtizedben a dinoszauruszok mozgóképes karrierje különös paradoxonba került. A számítógépes effektek fejlődésével ma már szinte korlátlan lehetőségünk van arra, hogy a kihalt állatokat minden korábbinál élethűbben hozzuk vissza a vászonra. Ebbe a sorba azonban nem akar egyszerűen beállni Az Oak Street vége. A film nem ugyanazt a történetet meséli el újra, hanem változtat egy alapvető felálláson.

Lehet-e még a dinoszauruszokkal újat mutatni?

Steven Spielberg 1993-as Jurassic Parkja nem pusztán azért lett filmtörténeti mérföldkő, mert olyan dinoszauruszokat mutatott, amilyeneket korábban még nem láthattunk. A film valódi ereje abban rejlett, hogy az ember tudományos teljesítményével visszahozza a múltat, majd szembesül azzal, hogy azt már nem képes saját szabályai szerint irányítani. A későbbi filmek ezt az alaphelyzetet többféleképpen próbálták továbbgondolni, a Jurassic World szériával azonban egyre inkább ugyanabba a dramaturgiai körbe tértek vissza. A dinoszauruszok elszabadulnak, az emberek menekülnek, vagy megpróbálják megállítani őket, a látványosságok pedig filmről filmre egyre nagyobbra nőnek. A recept igazából működőképes maradt, csak közben veszített a frissességéből és a meglepetés erejéből.

David Robert Mitchell eddigi filmjeiben is szeretett ismerős műfaji keretekből kiindulni, majd valami szokatlannal kibillenteni őket. A Valami követ című filmjével a horror szabályait forgatta ki, miközben egy egészen sajátos, nyugtalanító hangulatot teremtett, az Under the Silver Lake-ben pedig a noir, a thriller és a paranoia elemeit gyúrta össze egy szürreális rejtéllyé. Mitchell most egy jóval nagyobb léptékű kalandfilmben próbálkozik ugyanezzel, J. J. Abrams produceri támogatásával. Abrams munkásságát szintén erősen meghatározza a Spielberg-féle kalandfilmes hagyomány, így nem meglepő, hogy a filmen egyszerre érezni Mitchell sajátos műfaji érzékét és azt a nyolcvanas évekbeli amerikai mozivilágot, amelynek Spielberg az egyik legfontosabb alakja volt.

Hétköznapi család nyugtalanító környezetben

Az 1980-as évek elején játszódó történet első pillantásra akár egy klasszikus családi film kezdete is lehetne. A Platt család egy amerikai kertvárosban él, a látszólagos nyugalom mögött azonban komoly feszültségek húzódnak. Denise és Greg házassága megingott, két gyermekük pedig egy már korántsem stabil családi közegben próbál eligazodni. Anne Hathaway Denise szerepében nem hagyományos hollywoodi anyafigurát játszik, hanem egy egyszerre határozott, fáradt és bizonytalan nőt, miközben egyre világosabbá válik számára, hogy korábbi életük már nem folytatható. Ewan McGregor Gregje pedig éppen azért működik, mert nem született hős. Egy hétköznapi, hibákkal teli férfit látunk, akit a körülmények kényszerítenek rá arra, hogy olyan döntéseket hozzon, amelyekre korábban képtelen volt.

A rendező nem siet a dinoszauruszok behozatalával. A film először a családot és a környezetet építi fel, majd fokozatosan kezdi kibillenteni a megszokott világból. Egyre melegebb lesz, megváltozik a környezet, különös növényzet jelenik meg, és olyan apró eltérések kezdenek feltűnni, amelyekre a szereplők még nem tudnak magyarázatot adni. A kertváros fokozatosan veszti el ismerősségét, és mire a szereplők számára is nyilvánvalóvá válik, hogy valami alapvetően megváltozott, már nincs visszaút.

Nem a dinoszauruszok a betolakodók

A film izgalmas fordítása, hogy ezúttal nem a dinoszauruszok lépnek be az ember világába, hanem az ember kerül az övékébe. Egy különös időbeli jelenség következtében a kertváros egy része házakkal, utcákkal és lakóival együtt egy prehisztorikus környezetben találja magát. Ez a csavar egyszerű, mégis pontosan azért működik, mert megfordítja a Jurassic Park alaphelyzetét. Spielberg filmjében az ember hozta vissza a múltat, itt viszont a jelen szakítja ki magát a saját korából. A dinoszauruszok tehát nem betolakodók, akiknek nincs helyük a modern világban. Mi vagyunk azok, akik rossz helyre kerültek.

Ez az alaphelyzet adja a film legjobb pillanatait. Nem feltétlenül az a fontos, hogy melyik dinoszaurusz bukkan fel a következő percben, hanem hogy mit jelent egy olyan környezetben élni, ahol az ember többé nem számít a tápláléklánc tetejének. Mitchell időnként kifejezetten visszafogottan használja az állatokat. Hosszabb beállításaiban van időnk figyelni a képet, és nem mindig tudjuk azonnal, mit kellene rajta észrevennünk. Ettől a dinoszauruszok kevésbé hatnak klasszikus moziszörnyeknek, inkább egy idegen ökoszisztéma valódi lakóinak.

Új történet, új dinók

Az állatok ábrázolása is igyekszik elszakadni a Jurassic Park óta rögzült filmes dinóképtől. A film közelebb kerül ahhoz, ahogyan a tudomány ma gondolkodik ezekről a lényekről, Megjelennek tollazott, pihés, a modernebb paleontológiai rekonstrukciókhoz igazított dinoszauruszok is. Ez apróságnak tűnhet, valójában azonban fontos gesztus: nemcsak a történet próbál eltérni a megszokottól, hanem az őslények filmes megjelenítése is. Ráadásul a rendező időnként egészen abszurd és kifejezetten vicces helyzetekbe is beleengedi a történetet. Ezek a jelenetek oldják a feszültséget, és éppen váratlanságuk miatt működnek. A humor nem mindig simul tökéletesen a komolyabb túlélőfilmes hangvételbe, de éppen ez ad a filmnek egy sajátos játékosságot. A meglepő húzásoknak köszönhetően időnként olyan irányba mozdul, amire egy hagyományos dinoszauruszos kalandfilmtől nem feltétlenül számítanánk. Ezek azok a pillanatok, amelyekben igazán érezni Mitchell saját hangját.

Kihagyott lehetőségek

A film azonban éppen itt nem használja ki teljesen azt a lehetőséget, amelyet saját alapötlete kínál. Egy kertváros a dinoszauruszok korában szinte kimeríthetetlen történeti alapanyag lehetne: szólhatna a túlélésről, az alkalmazkodásról vagy a civilizáció törékenységéről. Ehhez képest egy idő után visszatér a hagyományosabb kalandfilmes szerkezethez. Bizonyos veszélyek újra megjelennek, egyes helyzetek pedig már előre sejthetővé válnak. A kezdeti bizonytalanság, amely olyan erősen működik, fokozatosan átadja a helyét a kiszámíthatóbb dramaturgiának.

Denise és Greg kapcsolatának válsága jó alapot ad ahhoz, hogy a túlélés ne pusztán fizikai, hanem érzelmi történetté is váljon. Egy olyan család, amely már a dinoszauruszok megjelenése előtt sem működik igazán jól, különösen érdekes helyzetbe kerülhet, amikor egyik pillanatról a másikra megszűnik körülöttük minden megszokott kapaszkodó. Hathaway és McGregor alakításaiban van is ehhez elegendő erő, a forgatókönyv azonban időnként gyorsabban akar eljutni egy-egy fordulathoz, mint ahogy azt a karakterek fejlődése indokolná.

Ez a probléma a film hangvételében is megjelenik. A rendező egyszerre próbál családi kalandfilmet, dinoszauruszos túlélőfilmet, enyhén horrorisztikus thrillert és időutazással játszó fantasztikus filmet készíteni. Az ötlet önmagában kifejezetten vonzó, a különböző tónusok azonban nem minden esetben találják meg ugyanazt a ritmust. Vannak jelenetek, amelyekben láthatóan sokkal különösebb és merészebb filmet szeretne készíteni annál, mint amivé a történet végül válik, máskor pedig szinte teljesen átadja magát a hagyományos kalandfilm szabályainak.

Mégis nehéz lenne azt mondani, hogy Az Oak Street vége egyszerűen újabb felesleges dinoszauruszfilm. A film éppen a saját korlátain keresztül vezet el egy érdekesebb kérdéshez. David Robert Mitchell rámutat, hogy talán nem a dinoszauruszokon kellene változtatni, hanem a környezeten, amelybe helyezzük őket. Lehet, hogy a Jurassic Park után 33 évvel éppen ez az a felismerés, amelyre a műfajnak szüksége van. Néha elég lenne egyszerűen megfordítani a kérdést, és megmutatni, mi történik akkor, amikor nem a dinoszauruszok érkeznek meg a mi világunkba, hanem mi kerülünk az övékébe. Egy kifáradni látszó műfajban már az sem kevés, ha valaki nem ugyanoda akar visszatérni, ahonnan a többiek elindultak.

Balogh Alfonzina

Vezető képünkön: Jelenet Az Oak Street vége (The End of Oak Street) c. filmből. Fotók: Warner Bros. Pictures