Sokáig bárki bejöhetett az udvarba, kapu ugyanis nem volt. Legalábbis addig, míg Béla testvérem el nem adta az egyik szekrényt.
A százéves, festett parasztbútor a hajdani bolthelyiség kövén álldogált, egy vitrines tároló és nagymama elárvult varrógépe társaságában. Az utóbbiak hidegen hagyták a felvásárlót, pedig a jellegtelen tárolóban herendi porcelántányérok és metszett kristálypoharak méláztak a szebb időkről. Béla szemében a szekrény egy fityinget sem ért, mert semmit nem lehetett kapni érte se a boltban, se a kocsmában. De hétszáz forint, az már felvillanyozta. Ennyit ígért az ismeretlen férfi, mikor észrevette, hogy egy szellemi fogyatékossal van dolga. Örömében még a polcok lepakolásában is segített. Legfelül sálak, kendők, kesztyűk, középen ingek, pólók, alul törülközők, lepedők, ágyneműk voltak. A szekrényt közösen, vigyázva tették fel az utánfutóra.
Anyánk majdnem megpukkadt mérgében. Pedig a Béla csak azt csinálta, amit ő is szokott, ha pénzre volt szüksége: eladogatott dolgokat. Olykor azt is, ami nem volt az övé. Mint például a másik bátyám príma tölgypallóit. Egy szemfüles kisiparos szúrta ki őket a pajtában, s háromezer forintot ajánlott értük. Százezret kóstáltak. A bátyám lépcsőket álmodott belőlük veszprémi otthonába, de nem tudta hol tárolni s szárítani. A pajtában elállnak, gondolta. Anyánk haragudott, hogy csak a helyet foglalják, s a közlekedést akadályozzák, és se szó, se beszéd, megszabadult tőlük. Akkor Józsi tajtékzott, és persze nem kapta vissza a pallóit. De édesanyánk egy hold jó termőföldet is eladott a műút felett nyolcezer forintért a volt téeszelnöknek! Béla csak a hagyományt folytatta.
Hogy ne tudja folytatni, kellett a kapu. Ahhoz képest, hogy hulladék vasból készült, elég jól sikerült. Ám nem sokáig örülhettek az újfajta biztonságnak, mellyel felzárkóztak több évtizedes késéssel a szomszédok mögé. Hamarosan egy másik kapun kellett áthaladniuk.
Domján Gábor
