Andalúzia, ahol nappal elnémulnak a városok a negyven fokos hőségben, estére viszont úgy felpezsdül minden, mintha új nap kezdődne. Tapasok illata, fiatalos nyüzsgés, homokos partok, fehér falvak, és egy-két olyan bakiból lett kaland, amire sokáig fogunk még mosolyogva emlékezni. Nem volt egyszerű a döntés, hogy hova menjünk idén nyaralni, de hosszas gondolkodás után végül Spanyolország déli része lett a befutó. Jó ötlet volt, itt tényleg minden más ritmusban zajlik, mint otthon.

Sevilla, az első pillanattól szerelem

Sevillába három és fél óra repülés után érkeztünk, és már az első este rájöttünk, hogy ez a város nem spórol a látványosságokkal. Van benne minden, amiért Spanyolországot lehet szeretni: pálmafák, gyönyörű épületek, hatalmas parkok, és ami a legjobb, nem hemzsegnek a turisták. A helyiek élnek, beszélgetnek, estére kiülnek a terekre, és olyan könnyed természetességgel élvezik az életet, hogy az embernek kedve lenne rögtön odaköltözni. A Plaza de España elképesztő épülete és tava, a Giralda-harangtorony vagy a Santa María de la Sede katedrális mind-mind lenyűgöznek részleteségükkel, nem lehet róluk elég képet készíteni.

Sherry, szieszta és egy felejthetetlen baki

Másnap Jerez de la Frontera lett a bázisunk. A szállás itt jóval olcsóbb, mint a környék felkapottabb városaiban, de maga a település is meglepően hangulatos. Sétálóutcák, régi épületek, és persze a város büszkesége: a sherry, amit itt fehér szőlőből készítenek. Ami Jerezben a legszembetűnőbb, hogy napközben, a negyven fokban mintha teljesen leállna az élet. Nem csak a szieszta idején, délelőtt is alig látni embert az utcán, aztán este nyolctól egyszer csak megtelik minden terasz és tapasbár. A ritmus eleinte furcsa, aztán teljesen átragad az emberre, nekünk is természetes lett, hogy este tízkor vacsorázunk.

A hőség miatt a tengerpart sem maradhatott ki, így vonatra ültünk, és fél óra alatt Cádizban találtuk magunkat. A város homokos strandjai hatalmasak és bár sokan vannak, korántsem elviselhetetlenül. Napernyőt bérelni nem lehet, úgyhogy muszáj volt venni, különben az ember hamar szenesedik a napon.

Egyik este úgy döntöttünk, hogy Cádizban maradunk naplementére, és azt terveztük, hogy az utolsó vonattal visszamegyünk Jerezbe, a szállásra. A terv jó volt, csak nem jött össze. Egy ismeretlen állomáson eszméltünk rá, hogy ez nem a jó irány, majd visszafordultunk, de addigra minden opció búcsút intett nekünk: a taxi drága, a hotelek horror áron, Airbnb éjfélkor mission impossible. Végül úgy döntöttünk, marad a homok: két törölközővel átaludtuk az éjszakát a parton, a hajnali első vonatig. Volt benne valami romantikus is – főleg a csillaghullás, ami pont azon az éjjelen zajlott – de amikor a szél az arcunkba fújta a homokot, az élmény inkább túlélőshow-vá vált. Azóta is sokszor nevetünk rajta, bár a megfázás kevésbé volt vicces.

Titkos kilátás Afrikára

Autót is béreltünk egy napra, hogy kicsit mélyebbre ássunk Andalúziában. Elsőként Setenil de las Bodegast látogattuk meg, ahol a fehér házak és keskeny utcák a sziklafal alá épültek. Különleges élmény a homokkő-sziklák alatt sétálni, bár a turisták száma kicsit már-már zavaró.

A következő állomás Ronda volt, ami a nevével ellentétben elképesztően csodás. A hídhoz felmászni felért egy edzéssel, de a kilátás a sziklákra és a zöld völgyre olyan volt, amitől tényleg elakad a szó. Ronda pontosan az a hely, ahol megérted, miért szeretnek az emberek hidakat fotózni, a táj teljesen mesebeli.

Bár Gibraltárt a nagy melegben kihagytuk, délután tovább indultunk egy „titkos” pontra, ahonnan tisztán kirajzolódott a túlpart. Fura, bizsergető érzés volt látni Afrikát, nem térképen, nem képen, hanem ott, a szemünk előtt, karnyújtásnyinak tűnő távolságban.

Tarifa, a nagybetűs kedvenc

Az igazi meglepetést azonban Tarifa tartogatta. Ez a város maga a szabadság: fehér házak, szörfösök mindenütt, szimpatikus butikok, barátságos emberek, és olyan éttermek, ahol könnyen ott felejted magad estig. Innen indulnak kompok Marokkóba, mi pedig egy marokkói étteremben, a La Galeríában vacsoráztunk, ahol olyan kedvesen fogadtak minket, hogy rögtön tudtuk, jó helyre jöttünk.

A part pedig maga a tökéletesség, talán a legszebb, amit valaha láttam. Ahol az Atlanti-óceán és a Földközi‑tenger találkozik, a víz és a szél is más, a naplemente pedig felejthetetlen. Rengeteg szörfös szelte a hullámokat, mi pedig csak álltunk a parton, pozitív értelemben ledöbbenve, és próbáltuk elraktározni magunknak azt a pillanatot.

Tarifából hazafelé egy erdőtűz félelmetes látványa kísért minket: hatalmas területen pusztították a lángok a domboldalt. Ijesztő élmény volt, és emlékeztetett rá, hogy ez a forróság nem játék, és a természet itt is kétségbeesetten jelez.

Muszáj beszélni a tapasról is

A nyaralásnak számomra mindig nagyon fontos része a gasztronómia is. Kíváncsian vártam, hogy mit tartogat számunkra Andalúzia, bár kicsit tartottam tőle eleinte, hogy Olaszország mennyei pizzáit és tésztáit nem fogja megugrani. Mindig is nagyon szerettem kis adagokat enni, többféle ételből „csipegetni”, az ízeket keverni, úgyhogy számomra a tapaskultúra telitalálat. Minden étteremben és bárban találtunk tapast, ami tökéletes kísérője a sevillai Cruzcampo sörnek. Rengetegfélét kipróbáltunk, de a kedveceink a sült marhapofa, a sós-ecetes szardella, a sült paprika és a pikáns kagyló voltak. A híres paellát is megkóstoltuk természetesen, és bár finom volt, mi inkább vissza-visszatértünk a tapasozáshoz.

Andalúzia egy hét alatt is bőven adott élményt: Sevilla eleganciáját, Jerez nyugalmát, Cádiz óceánpartját, Setenil és Ronda nyüzsgését és Tarifa szabadságát. Ez a vidék nemcsak szép, hanem élő és sokszínű. Úgy jöttünk haza, hogy tudtuk, ide vissza kell majd térnünk, mert Andalúziából ennyi egyszerűen nem elég.

Fotók: a szerző