Hogy mi van??? A területemen egy macska! Alapvetően jóhiszemű és toleráns ember, pardon, állat vagyok, de azért ami sok, az sok. Kis betolakodó vakarcs. Illegeti magát, okoskodik, nyávog, fetreng, karmol, harap, mindenbe belezabál, felmászik, letarol, terrorizál, akaratos.
Ezek itten nem értik, nem látják? Uralni akarja a helyzetet, dirigálni, a kis senki. Én már beilleszkedtem, sokat tanultam, tisztelem az őseim hagyományait, a kotoréknemzetség kiemelkedő példányaként szolgálom a Kukac érdekeit, tisztelettudóan támogatom a szerkesztőség kezdeményezéseit, nagyobbára egyet is értek velük, mi egyek vagyunk, azaz voltunk. Eddig. Most itt ez az erőszakos kis nyavalyás, és máris beleszól a dolgainkba.
Erélyes ugatásba vagyok kénytelen tömöríteni fajsúlyos mondómat: állítsuk meg a macskát!
Hát nem látjátok, hogy már az asztalunkon ül? Horribile dictu belezabál a poharunkba, elveszi a jutalomfalatjainkat? – harsogok habzó szájjal.
Megrökönyödve néznek le rám az asztal mellől.
– Hát mire tanítottunk? – szól le az egyik. – Békés együttműködésre, toleranciára, a másság tiszteletére, az elesettek befogadására, a kicsik támogatására! Miért kéne megállítani a kiscicát? Most nevelünk belőle nagyot, okosat és közénk valót! Téged is befogadtunk, vagy nem?
– Kutyából nem lesz szalonna – szögezi le a szerkesztő.
Még hogy szalonna! Sértett önérzettel elkullogok, új kiscicánk boldogan ugrabugrál körülöttem. Azért is belelefetyelek a tányérjába! Meg sem mukkan.
Ceterum censeo, mordulok rá, hadd lássa, mennyire művelt és okos vagyok. És toleráns is. Őszintén remélem, hogy nem egy sorosbérenc. Mostantól ő lesz az omega a falkában.
