Az i-re a pontot a választás éjszakája tette fel. Nem vagyok egy vájt fülű, de a Semjén vezette kórus a Kossuth-nótával elég szörnyű élmény volt. Annyira, hogy ez a kocsmai szintű danászás végleg megtapadt bennem, soha el nem felejthetővé vált. Megelégeltem a pedagógussorsot.
Ez a mi országunk színe-java. Akik minket képviselnek, akik döntenek a mindennapjaink fölött. Belém égett, ahogy hallgattam, és mélységes szomorúság vett rajtam erőt. Már nem indulat, az valahogy megkopott az évek alatt. Valahol ott dőlt el, hogy elmegyek ebből az országból. Nem akarom ezt tovább, ezt a pedagógussorsot. Nem akarom azokat a döntéseket, amiket ők hoznak. Nem akarom, hogy a munkahelyemen nem beszélhetek arról, amit gondolok. Mert nem ajánlatos, mert ők másként gondolkodnak. Figyelnem kell, kinek mit mondok. Lapítunk az egzisztenciánkért, a kis megélhetésünkért, és nem beszélünk, bár sokan ugyanazt gondoljuk.
Könnyű mondani, hogy nem lapítani kellene, hanem kiállni. Ám egyedülállóként, két gyerekkel kevésbé vállalható a harciasság. Bár eleinte felvállaltam, ott voltam számos tüntetésen. El is lehetetlenítettek az előző munkahelyemen. Soha nem mondta ki senki ezt, de úgy sejtem, az okok között ott lappangott talán ez is. Így hát az új helyemen tettem a dolgom, ezúttal már csendben. Jó munkaerő voltam. Ötvenes éveiben az ember ezt már pontosan tudja magáról. A munkában pörögtem, voltak eredményeim, az év végi értekezleten dicsértek. Szerettem a munkám.
Közben azért rendre érkeztek az impulzusok. Nincs pedagógus-béremelés, esetleg évente bruttó 10 százalék. Ott a három hónap szabadság, szóval csend legyen! Hogy mi? Szabadság, ahol heti nettó ötvenezerért nyolctól négyig gyerekeket táboroztatsz? Ha bejársz valahonnan, benzinre nem adnak, a programokban légy felkészült, vidd őket kirándulni harmincöt fokban, nem beszélve arról, hogy huszonöt kisgyerekért felelősséget vállalsz. Ennyi pénzért. De elvállalod, mert arra a kevésre is szükséged van. Vagy amikor a kolléga nyáron beáll a gyárba állómunkára, csomagolni. Ez a három hónap szabadság, láblógatás? Egyébként június végéig még bejárunk dolgozni, aztán augusztus utolsó hetében meg már megint megyünk. Szóval a matek sehogyan sem jön ki.
Amúgy azt még valahol megértem, hogy van, aki elfogadja a hivatalos retorikát. Azt, hogy dübörög, hogy nem is olyan nagy az infláció. Azt, hogy a kormány megvéd minket, mindentől is. Hogy előre megy, nem hátra. Elfogadja, mert nem akar gondolkodni, mert arra szocializálódott, hogy aki felette áll, annak nem mond ellen. De ők boltba nem járnak? Árakat nem néznek? Nem tűnik fel nekik, hogy mire elég a pénze az átlagpolgárnak? Hogy lassan meg kell gondolni, leemelhet-e a polcról húsz deka sajtot?
Így hát a felsejlő jövőkép miatt az utóbbi két hónapban diplomát honosíttattam, motivációs levelet írtam, pályáztam. Felvettek, szeptembertől. Itt hagyom a kapcsolataimat, eddigi életemet, kezdem a nulláról. Viszem a szaktudásomat, nyelvtudásomat, minden energiámat. Jó lesz az majd az új főnöknek.
Gyerekeim még itthon tanulnak, igen, vissza fogják fizetni a tandíjat. De ők sem itt tervezik a jövőjüket. Így viszek majd egy leendő pszichológust, egy leendő gyógytornászt is. És csak a határ mellé megyek, hogy idős anyámhoz hetente vissza tudjak járni. Mert a megoldást nem nagyon látom. A sokszor megkoreografált tüntetések helyett talán tényleg a kasza, kapa lenne az, addig nem veszik a népet komolyan?
Nem sajnáltatni akarom magam, még csak véletlenül sem. De azt már most látom, hogy ötvenkét évesen azért ez nagyon nem lesz könnyű. Ahhoz viszont, hogy jobb, minőségi életet éljünk, egy felvállalhatóbb társadalmi közegben, jobb ötletem nincs.
S. Anna
Képünk illusztráció. Fotó: pixabay
