Hol lehetne egyszerűen élni, ha nem falun? Ahol nyugodtan mászkálhatsz mezítláb, kócosan, bármilyen kinyúlt göncben, ha éppen úgy tetszik. Úgyse lát senki, vagy aki lát, annak is pont így jó: kihátrálva a társadalomból, magánkertben, természetközelben. Költői kisvilágban. Csendben.
Persze a falu se a régi. A helyi lakosság leszármazottai között is alig találni már igazi falusiakat, akik állattartásból, földművelésből élnek, akik élelmiszer-termelés céljából művelik a kertet. Már kutya, macska is alig van a portákon, nemhogy baromfi, disznó, tehén meg kecske. Ló még hellyel-közzel előfordul a Balaton-felvidéken, de aztán slussz. A kert, az udvar inkább a pihenést, a kikapcsolódást szolgálja. Márait parafrazálva, falun lakni világnézet. Vagy inkább emigráció? Van aki szerint halálosan unalmas falun, ahol mindig ugyanazokat az arcokat látni, ugyanazzal a dumával jönnek, nem történik semmi hónapszám, szemben a várossal, ahol jó élni, mert a modern városi lét alapélménye a sokféle ember, változatos lehetőségek garmada. Csak halkan jegyzem meg, a fene nagy városi társasági élet is nagyjából ott végződik, ahol a falusi: sörözéssel a kocsmában. Csak a falusi kocsmából legalább gyorsabban hazaérünk.
Én egyébként soha nem unatkozom. Csak kilépek az ajtón, és mindjárt annyiféle szenzáció kínálja magát: kinyílt a pünkösdi rózsa. Idén a bokornak csak az a fele virágzik, amelyikre nem vet árnyékot az almafa. Ellepték a levéltetvek a csalánt, amiből teát főzünk reggelenként, virágzik és illatozik a bodza, gyomlálás közben csigát találok, amit jó messzire viszek a mángold bokroktól és így tovább. Milyen mások a virágok a tavaszi reggelek szórt fényében, mint nyáron, a déli napsütésben! És az illatok, de a madárhangok is egészen mások ilyenkor májusban! Az ősrégi fenyőfákról egyszerre sokféle madárdal hallható reggelente. A szomszéd udvarok fáin tanyázó madarak is bekapcsolódnak a koncertbe. Jól hallani őket, de látni alig. Nem csak azért, mert vaksi vagyok, hanem talán mert jól rejtőznek. Kíváncsi lennék rá, hallanak-e ebből a madárdalból valamit a növények? Állítólag a növények süketek, de az emberből áradó pozitív és negatív energiákat mintha érzékelnék. Sivalkodnak, ha jön a baltás ember, vagy a kertész a fűnyíróval.
Kint a szabadban boldog vagyok, és szinte minden érzékszervemet használom. Hány érzékszerve van az embernek? Öt? Hat? Egyesek szerint legalább tíz. Az agyunk megtanulta, hogy arra figyeljünk, ami mozog, harsány – nyilván a biztonságunk és a lehetőségeink érdekében. Ám ha megerőltetjük magunkat, és direkt arra figyelünk, ami nem mozdul, akkor egy kicsit más lesz a világ, amit látunk. Mindannyian másként látjuk a világot, a saját tapasztalataink és céljaink prizmáján keresztül. Nagyon érdekes figyelni a barátainkat, amikor kisétálunk a kiskertbe, vagy távolabb, a Malomvölgybe, hogy képtelenek ugyanazt a földdarabot ugyanúgy látni, érzékelni. Mindannyiunk agyába beleégett, hogy milyen helyen milyen dolgokat keressen és mit vegyen észre. A gyűjtögető hamarabb észreveszi az érett bogyókat a bokrokon, fákon, a gombát a réten, a geológus a kőzetek után nyomoz, a bogarász a rovaroktól nem látja a fát, a romantikus elsőként fedezi fel az égen megcsillanó csillagokat. Van aki megrágja a leveleket és nagy levegőket vesz. Állítólag csak az ízlelésünk és a szaglásunk van bekapcsolva ahhoz az agyi területhez, ami a hosszútávú memóriánkért felel. Az összes többi érzékszervünkből érkező információk közvetve, több állomáson keresztül jutnak csak el a hippokampuszba, miután az agynak egy másik része feldolgozta azokat. Nincs az a fotó, amelyik gyorsabban visszarepítene a gyerekkorba, falura, mint a hajnali rózsalugas illata.
