A vereséget lehet méltósággal viselni. Lehet elemezni, tanulni belőle, kijózanodni utána. De ahhoz előbb szembe kellene nézni a valósággal. Az elmúlt napok minden megszólalása azt mutatja: Orbán Viktor és a Fidesz továbbra is ugyanabban a zárt világban él, amely végül a bukásukat okozta.
Persze, érthető a frusztráltságuk, ilyen elsöprő ellenzéki győzelem után. Különösen május 9., a magyar „győzelem napja” után, amely nem egyszerűen a választáson több voksot kapott párt ünnepsége volt, hanem egy valódi népünnepély, amit minden magyar a magáénak érezhetett. De a volt kormánypárt ott folytatja, ahol abba sem hagyta.
A miniszterelnök dopemanes interjúja szinte tankönyvi példája volt ennek. Nem önvizsgálat hangzott el benne, hanem ugyanaz a régi reflex: mindenki hibás, mindenki félreértette őket, minden külső erők műve – csak éppen ők nem tehetnek semmiről. Pedig tizenhat év után nincs több kifogás. Nincs Brüsszel. Nincs Soros. Nincs háttérhatalom. Csak a saját rendszerük van, annak minden gőgjével, romlásával és lelki pusztításával együtt.
A legszomorúbb, legnevetségesebb mégis az, hogy miközben a Fidesz megújulásról beszél, az úgynevezett „megújult” frakció padsoraiban ugyanazok az arcok ülnek. Ugyanazok az emberek, akik Orbán mellett vagy mögött asszisztálták végig az elmúlt másfél évtizedet.
Ott ülnek azok, akik megszavaztak mindent. Akik némán végignézték az intézmények bedarálását. Akik tapsoltak a gyűlöletkampányokhoz. Akik politikai termékké silányították az uszítást. Akikből egyszerre lett milliárdos, földbirtokos, kuratóriumi tag és erkölcsi iránytű.
És most úgy tesznek, mintha semmi közük nem lenne ahhoz az országhoz, amit közösen tettek tönkre. Már fogadkoznak is, hogy milyen kemény ellenzéke lesznek az új kormánynak. Mintha csak a bukott miniszterelnök kedvenc sportjában, a futballban lennék, és most jönne a második félidő, és egy térfélcsere után folytatódhatna a játék. Ez azonban már nem fog működni.
A Fidesz ugyanis hosszú éveken át abból élt, hogy minden vitát az „elmúlt nyolc évvel” zárt le. Sokszor olyan ellenzéki képviselőket hallgattattak el ezzel az érvvel a parlamentben, akik nem voltak tagjai sem a Medgyessy-, sem a Gyurcsány-, sem a Bajnai‑kormánynak. Most viszont más a helyzet. Most „elmúlt tizenhat év” van. Most a Fidesz padsoraiban azok az emberek ülnek (kivéve a „gazda”, aki bátran elszaladt…), akik igenis felelősek. Nem elvontan. Nem történelmi értelemben. Hanem személyesen. Felelősek, elszámoltathatóak azért, amit az országgal műveltek.
És talán még inkább azért, amit az emberek lelkével.
A folyamatos gyűlöletre hangolt közbeszédért. Az egymás ellen fordított családokért. Az állandó félelemre épített politikáért. Azért az országért, ahol lassan már mindenki gyanús lett, aki kérdezni mert. És a legnagyobb tragédiájuk talán az, hogy még most sem értik: nem egyszerűen választást veszítettek. Hanem kapcsolatot a valósággal.
Lengyel János
Fotó: Bankó Gábor
