Szép koncertet adott Harcsa Veronika zenésztársaival a Magyar Zene Házában. Dupla koncertnek örülhettünk, mert Tandori Dezső és a tragikusan fiatalon elhunyt vajdasági költő, Sziveri János műveit dolgozta fel a kvintett, előtte pedig a tíz éve megjelentetett Lámpafény című lemez énekelt verseit elevenítette fel a ragyogó dzsesszénekesnő Gyémánt Bálint gitárossal.
Egyben lemezbemutató is volt ez az érdekes anyag, legújabb verslemezén Tandori Dezső és Sziveri János műveit dolgozza fel Harcsa Veronika énekes, Márkos Albert csellista-zeneszerző, Keszég László színművész, Benkő Róbert bőgős, Pándi Balázs dobos kvintettje.
A szabadverset, szabad zenét ünnepelhettük ezen az esten a minden tekintetben tökéletes helyszínen. Annyira jó az akusztikája ennek az új, csupa üveg zenepalotának, hogy nem is érti az ember, miképpen szólhat ennyire tisztán, gazdagon egy koncert élőben. Ugyanezt a rácsodálkozó esztétikai örömöt éreztem a háttérvetítés és a koncertfüzet láttán, amit Kassák képversei és a legendás MA folyóirat ihlettek.
Mindkét költő, de különösen Tandori versei inkább az intellektuális szépérzékhez szólnak. A belső forma tudatos geometriája, ugyanennek köznyelvi, kontrasztos ellenpontjai azok, amik váratlan jelentéssel töltik fel soraikat. Ezek adnak erős egyéni struktúrát nekik.
Ezt a filozofikus, olykor nyelvtörő hangsúlyjátékot fedezi fel és aknázza ki a szavak megzenésítője, míg csak el nem jut az est a drámai csúcspontig, a Bábelig, amit Keszég László színművész mond el. Ez a nagy vers gátszakadás, itt elhallgat az ének, a játéknak mindörökre vége. Ahogyan Reményi József Tamás írta, Isten kapujában áll Sziveri János, a költő, aki „az élettel, saját pusztulásának és a méltatlan világ lepusztultságának együttes látványával számol el”. Cserben hagyta a test, a romba dőlt bábeli épület. Eltaszította magától a világ. A tudat pedig „búcsúzáshoz emelkedik”. „Isten természet történelem/kibabráltatok jócskán velem” – halljuk a szívszorító szavakat.
Az avantgárd költészet két „lézengő apostola”, pogány szentje, Tandori és Sziveri mondanivalója merész, szabad, groteszk világkritika, sok öniróniával, bizarr asszociációkkal, ötletekkel. Szeretik a disszonanciát és a formai anarchiát, a megbicsaklásokat. Amikor vicces rímeik mögött szorít a szív, amikor mindez mögül előjön az egyszerű érzések tudattalan nosztalgiája, akkor adja az énekesnő legmélyebb hangjait visszatérve valami ős-újhoz, zsigerien emberihez. Személyes és felismerhető Harcsa Veronika hangja, aki ezúttal a dzsesszben szokatlan hangköltészetet művel. A költők lelkét átmossa magán, összeszövi a saját lelkével, idegrendszerével és hangszálaival.
Ez a fajta komponálás és előadás mélyen a tartalomban gyökerezik, a stílusban, ami nem csak nyelv és hangzás, hanem tempó, tagolás és építés. Mindkét költő valami egészen újat hozott létre, lényegileg különbözőt minden meglévőtől, új megdöbbenéseket. Ennek megfelelően az énekelt változatuk is merész. Legszebb pillanataiban ez maga a teremtés, Isten munkájának tudatos folytatása. Egyszóval: csoda. Csodák láncolata amikor a cselló, a bőgő és a dob, illetve a gitár valami új minőségben egymásra talál az énekhangokkal. A zenésztársak elragadtatva, ráhangolódva kísérik.
Keszég László, akit úgy konferált fel Harcsa Veronika, hogy „próza”, nem csak a Bábelt mondja, hanem több más versnél is közreműködik. Jó partner ahhoz, hogy játszani lehessen a szólamokkal, kiválóan ellenpontoz és színez. Abszolút képviseli az estnek azt a felfogását, hogy minden a szavakból indul ki. A kompozíciós elv szigorúan az, hogy mi a szöveg, mit akarnak elmondani, mit kell átélnie a hallgatónak. Ez a zene tehát nem a nyugalomról szól, és nem azt akarja megtalálni. Épp ellenkezőleg.
Harcsa Veronika dzsesszénekes és dalszerző, Gyémánt Bálint gitáros. Fotó: Glódi Balázs
