A „tisztújító” Fidesz-kongresszus után nehéz eldönteni, mi volt a rendezvény célja. A tisztújítás biztosan nem. Ahhoz ugyanis általában kellene némi vita, néhány kellemetlen kérdés, esetleg egy-két jelölt, valamint ellenjelölt, aki fel meri vetni, hogy talán nem minden alakult tökéletesen.

Itt ilyesminek szinte nyoma sem volt. Pedig a párt történetének egyik legsúlyosabb vereségén van túl. Egy olyan választáson, ahol a választók milliói döntöttek úgy, hogy elég volt abból a politikából, amely tizenhat éven át meghatározta az ország életét. Ilyenkor normális helyeken szokás elgondolkodni. Mérleget vonni. Megnézni, mi romlott el.

A Fidesz azonban láthatóan más következtetésre jutott: semmi.

Orbán Viktor maradt az elnök, a világ pedig maradt pontosan ugyanaz a világ, amelyben minden baj forrása valahol a párton kívül található.

Röpirat a valóság ellen

A Fidesz-kongresszus előtt közzétett Orbán-röpirat is ezt a hangulatot tükrözte. Az ember olvassa oldalról oldalra, és egy idő után olyan érzése támad, mintha egy többéves kampányfüzetet talált volna a fiók mélyén. A szereplők ugyanazok. Brüsszel ugyanaz. Soros ugyanaz. A nyugati liberálisok ugyanazok. Az ukránok ugyanazok. Az ellenséglista legfeljebb bővül, de soha nem rövidül.

Ami viszont feltűnően hiányzik, az maga a valóság.

Egy szó sem esik arról, hogy a választók vajon miért fordultak el a párttól. Hogy esetleg elegük lett a permanens háborús retorikából. Hogy belefáradtak a folyamatos ellenségkeresésbe. Hogy esetleg nem mindenki gondolja úgy, hogy a világ összes problémájáért mindig valaki más felelős.

A röpirat különösen érdekes ott, ahol a szuverenitásról értekezik. Orbán továbbra is a nemzeti önrendelkezés legfőbb őrének mutatja magát, miközben gondosan elkerüli annak taglalását, hogyan nőtt meg az ország függősége az elmúlt években Oroszországtól vagy Kínától. Ez valahogy kimaradt a nagy szabadságharcból.

Ahogy az is, hogy a Fidesz politikájának egyik legfontosabb szervezőelve éppen a konfliktus lett. Mindig kellett valaki, akivel harcolni lehetett. Migránsok. Soros. Brüsszel. Civilek. Tanárok. Független újságírók. Ellenzékiek. Ha elfogyott az egyik ellenfél, jött helyette a következő.

A párt annyi frontot nyitott az évek során, hogy lassan nehezebb lenne felsorolni, kivel nem állt hadban.

Ezért különösen mulatságos, amikor a röpirat a jobboldal elleni gyűlöletkampányokról panaszkodik. Ez nagyjából olyan, mint amikor egy kaszinótulajdonos a szerencsejáték veszélyeiről tart előadást.

Miközben az alkotmányos intézmények védelméről beszél, nem tesz említést arról, hogy éppen az ő kormányzása alatt épült ki az a rendszer, amelyben a kulcsfontosságú intézmények élére hosszú időre kinevezett, leválthatatlan pártkáderek kerültek.

A röpirat legőszintébb mondata ezért az, amikor Orbán arról ír, hogy húsz év alatt felépíthető egy „külső erővel nem eltávolítható politikai vezetés”. Normális demokráciákban ezt nem programként, hanem problémaként szokták emlegetni. A demokrácia ugyanis nem attól működik, hogy valaki leválthatatlanná válik, hanem attól, hogy bármikor leváltható.

Kongresszus a semmiért

A kongresszuson azonban nem ezekről a kérdésekről volt szó. Nem arról, mi vezetett a vereséghez. Nem arról, hogyan lehetne visszaszerezni a választók bizalmát. Nem arról, hogy szükség van-e új emberekre vagy új gondolatokra.

Ehelyett a küldöttek újra megerősítették a régi vezetést. Ez persze önmagában nem bűn. Egy párt azt választ elnöknek, akit akar.

Csakhogy egy választási vereség után a legfontosabb kérdés nem az, hogy ki marad. Hanem az, hogy ki tanul valamit abból, ami történt.

A szombati Fidesz-kongresszus alapján erre a kérdésre egyelőre elég egyszerű a válasz.

Senki.

A Fidesz nem új irányt keresett. Nem kezdett önvizsgálatba. Nem próbálta megérteni, mit üzentek neki a választók.

Úgy tett, mintha mi sem történt volna.

Lengyel János

A vezető fotó forrása: Orbán Viktor Facebook-oldala