A gyereknevelés elfeledett, ősi módszereiről szóló könyvet lányom kérésére vettem meg, de gyorsan elolvastam én is. Az amerikai újságírónő bestseller könyve valójában feltalálja a „spanyolviaszt”. Legfontosabb üzenete, amit a nagyanyáink még tudtak: ne a gyerekprogramok köré szervezzük az életünket, hanem inkább a gyerekeket emeljük be a mindennapos elfoglaltságainkba.
Én még szabadon nőttem fel a faluszéli utcában, ahol mindenki ismert mindenkit. A szomszédságban laktak a rokonok, nyugodtan kiengedhettek bennünket akár az utcáira is játszani már egészen kis korunkban, biztosan nem vesztünk el. Voltak veszélyek ugyan, a vonat például, ami ott zakatolt tíz méterre a háztól. De elmagyarázták, hogy a sínekre nem megyünk és megértettük. (Ami nem jelenti azt, hogy be is tartottuk.) A mai nagyvárosi gyerekeknek már nincs meg ez a szabadsága, önállósága. A szülők vonszolják őket egyik programról a másikra, nehogy unatkozzanak, nehogy a tévé előtt üljenek vagy videójátékozzanak. Holott lehet, hogy néha szívesebben otthon maradnának és játszanának egymagukban, vagy a szomszéd gyerekekkel, vagy segítenének a vacsorakészítésben, a takarításban, mosógépbe való bepakolásban. De ez ritkán adatik meg nekik, holott a gyerekek tulajdonképpen szeretik ezeket az elfoglaltságokat, szívesen beszállnak a munkavégzésbe. Nem érzik a különbséget a munkavégzés és a játék között.
Michaeleen Doucleff, a Hogyan neveljünk önálló és kedves felnőtteket? című, magyar nyelven az amerikai kiadás után egy évvel, most megjelent könyv szerzője szerint a mai modern szülők mintha kötelességüknek éreznék, hogy állandóan beosszák a gyerekeik idejét és helyettük kitalálják, hogy mit is csináljanak. Csoda-e, hogy sok közöttük a hisztis? – teszi fel a kérdést önmagának is. Hiszen ha valaki, az ő hároméves Rosy nevű kislánya tényleg az. Amikor a riporternő anyaként a mélypontra kerül, amikor már minden szál szakad, gondol egyet, felpakolja Rosyt, hogy megnézzék, hogyan nevelik a természet közeli népek ősi módszerekkel a gyerekeket, akik többnyire önállóak, kedvesek és boldognak tűnnek.
Mintha fordítva ülnénk a lovon
Elrepülnek a majákhoz, az inuitokhoz és a hadzákhoz. Együtt élnek az ottani családokkal és ellesik a gyereknevelési módszereiket. A riporternő megfigyeli, az ősi kultúrákban a szülő-gyerek kapcsolat a konfliktusok helyett az együttműködésre, a félelem helyett a bizalomra, a szabványosított fejlődési mérföldkövek helyett a személyre szabott szükségletekre épül. Könyvében gyakorlati útmutatások kíséretében megosztja velünk ezeket az ellesett módszereket. Közben elmondja, véleménye szerint a mai, modern kultúrában mintha fordítva ülnénk a lovon, ha a gyerekekről van szó: túl sokszor avatkozunk be, nem bízunk eléggé bennük.
A szélsőséges szülői szemlélet hatalmi harcokhoz vezet
A „korszerű” gyereknevelés az ellenőrzés körül forog. A „helikopterszülők” maximális kontrollt gyakorolnak. A szabadelvű szülők pedig szinte semmilyent. Holott nyilvánvalóan egyik sem jó, mert a gyereknek példára van szüksége, amiből tanulhat. Mindkét szélsőséges szülői szemlélet hatalmi harcokhoz vezet, ellenséges kapcsolatot hoz létre – állapítja meg az újságírónő, aki szeretne jó anya lenni, de már a végkimerülés határán áll, többek között azért, mert jobbára rámarad a gyereknevelés. Nincsenek nagyobb testvérek, nincsenek a közelben nagymamák, nagypapák, nagynénik. Némi irigységgel a hangjában állapítja meg, az ősi népeknél kézről kézre jár a gyerek. Az egész közösség foglalkozik vele, egészen pici korától több emberrel működik együtt, akik ügyesen kommunikálnak vele, motiválják. A civilizált, modern társadalmakban az elmúlt fél évszázadban visszaszorultak ezek a természetes kapcsolatok és módszerek.
Visszaszorultak, de még fogékonyak vagyunk rájuk, talán azért is, mert vannak még nagymamák, nagytaták, dédmamák, akik mesélni tudnak arról, hogy is volt az ő gyerekkorukban.
A könyv a New York Times bestsellere lett.
Vezető képünkön Michaeleen Doucleff (Kép forrása: https://konyvesmagazin.hu)
