A halálkultusz egyidős az emberiséggel. Minden népnek, minden kultúrának vannak a halállal, a halottak tiszteletével, a rájuk való emlékezéssel kapcsolatos szertartásai, ünnepei. Ezek változnak az idővel. Ha visszagondolok a gyerekkorom temetéseire, ma is beleborzongok a (hamis)barokk tobzódásba, a fekete/fehér aranysujtásos lobogók, szemfedő, ravatal, halottaskocsi kellékekbe.
Napjainkban mintha a halál levetkezné ezeket a jelmezeket és a maga pőre valóságában visszakerülne a természetbe. Szeretnénk sokkal természetesebben élni és meghalni. Egyre több a szóróparcellás temetés, a hamvak tengerbe, folyóba szórása vagy kijelölt erdők, fák földjébe süllyesztése. Porból lettél, porrá leszel.
Talán ezért is szeretem jobban a régi kis temetőket, amiket visszavett a természet a ma is aktívaknál, amelyek ugyanúgy, ahogy a városaink, kezdenek betondzsungellé válni. A kis falusi temetőkben a kopott, szinte olvashatatlan feliratú sírköveket nézve teljes természetességgel léphetünk át egy másik dimenzióba, az elmúlás csendjébe. Itt már nincs penetráns fájdalom, inkább egyfajta kutatás erősödik fel bennem az eltűnt idő nyomában. A lovasi régi temetőben a vöröskő sírkövek betűit bogozgatva érdekelne, kik voltak ezek az emberek, hogy éltek nemzedékről nemzedékre? Jószerével már csak a képzelőerőre hagyatkozhatunk. És ami szép még ezekben a régi kis temetőkben, hogy mindig dombra épültek itt, a Balatonnál, de a tengeren is. Panorámásak. Örök kilátással. Így aztán furcsamód egyben az élet szépségéről is beszélnek a vándornak, nézelődőnek. Napfény, a távolban a párás kék víz, csend, vadon termő fűszernövények illata. Hát nem gyönyörű?
Nem csak a temetői sétáim miatt, de úgy sejtem, nem is a halál szörnyű, sokkal inkább a meghalás. Az élet sötét oldala a betegség. Ebben az egész koronavírus-járványban pont az a felkavaró a halálos fenyegetettség mellett, hogy szinte eltűnt a határ egészség és betegség között. Egyik nap még egészséges vagy, másnap megfertőződsz, és kezdődik a bizonytalanság, hogy most mi ez, csak megfáztál, vagy elkaptad és ha igen, akkor kiket fertőztél meg, te jó Isten?! És ahelyett, hogy lennének elérhető gyorstesztek, amik segítségével megbizonyosodhatnál, hogy most akkor mi van, elkezdődik a tili-toli, a telefonálgatás ide-oda. Ahelyett, hogy azonnal elkezdődne a szakszerű gyógyítás, amennyiben szükséges, inkább a stigmatizálást érezni, mint az ismeretlen betegségekkel kapcsolatban általában. Mert rejtélyes, az orvosok erőfeszítései ellenére egyre több fertőzött hal meg világszerte. Mintha a legsilányabb sci-fik forgatókönyve érvényesülne, amelyben a megfáradt civilizációt apokalipszis fenyegeti. Egyelőre nem a zombik jönnek, hanem ez a rejtélyes kór törte ránk az ajtót kopogtatás nélkül.
A koronavírus terjedése miatti riadalom a mindenszentek és a halottak napi ünnepeinkre is rányomja bélyegét. Kényelmetlenségben biztos. De hátha segít szembenézni az érzelmeinkkel, civilizációs problémáinkkal. Csak az a bökkenő, hogy ezek a problémák egyedül, egymagukban megoldhatatlanok. Az egész világnak kellene összefogni. Úgyhogy marad a megkoronázott apokalipszis.
