Dokumentumfilmesek szupersztárt csináltak egy asszonyból, aki az utolsó mézvadász Észak-Macedóniában. A fesztiválok elhalmozták díjakkal, Oscarra is jelölték tavaly két kategóriában a Honeyland (Mézföld) című dokumentumfilmet, ami arról szól, hogyan lehet barátságban élni a természettel.
Ehhez képest most mit látok? Hatidže Muratova, a főszereplő USA feliratú pólóban nyilatkozik. Otthagyta a hegyeket, és beköltözött a faluba.
Ennek ellenére, mindenkinek ajánlom, hogy nézze meg ezt a gyönyörű dokumentumfilmet, amiért lelkesedik a világ Európától Amerikáig. Briliáns remekműnek nevezik. Nem csak a költői szépségű felvételek, a Ljubomir Sztefanov és Tamara Kotevszka alkotópáros esztétikai perfekcionizmusa miatt, hanem mert ebben vélik megtalálni a fenntartható gazdálkodás eszményképét. A Honeyland főhőse, Hatidže 56 éves török nő ugyanis teljes harmóniában él a természettel, látszólag boldogan. A vadméhek mézének egy részét elveszi ugyan, hiszen mézvadászatból él, de szigorúan megfelezi a mézet. „Egyet nekem, egyet nektek”, mondogatja a méheknek, akikkel beszélget, énekel nekik, ezért nem bántják. Ő az utolsó mézvadász ha nem is a Földön, de az öreg kontinensen biztosan. Hagyományos módszerekkel dolgozik, az ökológiai egyensúly szabályai szerint, bár ez a kifejezés Hatidžának nyilván semmit sem mond.
A stáb a macedón hegyekben találkozott vele, a kis balkáni országnak a Bulgária felé eső részén, a szinte kihalt Bekarlija falu környékén. Néprajzi rövidfilmet forgattak arrafelé, mikor kiderült, hogy aranybányára találtak. Hatidže született „filmsztár”. Vonzza a kamerát, ahogy mondani szokás. Felszabadultan mesél, viselkedik. Megmutatja hogyan él a XXI. század minden kényelme nélkül. A patakban fürdik, lámpással világít. A házának egy szobája van, ott élt halálosan beteg, vak anyjával nagy szegénységben, amíg fel nem fedezték. Időnként eladta a vadmézet a szkopjei piacon, megvette belőle a legszükségesebbeket. Nem ment férjhez, mert török szokás szerint a legkisebb lány kötelessége gondoskodni idős szüleiről, amíg azok élnek. Hatidžét szemmel láthatóan nem zavarja a rámért sorsa. Mindenért kárpótolja őt a természet, a hegyek, a napfelkelték és a naplementék. Élvezi, amit csinál, míg rá nem ront a kapitalizmus egy gazdálkodó család képében. Sam Mustafáék nagy tehéncsordát telepítenek Hatidže közelébe. Odaköltöznek egy lakókocsiba öt gyerekkel. és amikor kifigyelik, hogyan lehet elszedni a vadméhektől a mézet, tüstént rá is hajtanak a bizniszre. Csakhogy ők az összes mézet elszedik, nem hagynak a méheknek, akik így elpusztulnak. A tehenekkel szintén tudatlanul, ostobán, kegyetlenül bánnak. Csak a pénz érdekli őket, hogy az áruért mennyit fizetnek nekik. Az, hogy mit hagynak maguk után, micsoda pusztulást, már nem jut el az agyukig. Nem ismerik a természetközeli ember mondását, miszerint az állatok sorsát az emberek sem kerülhetik el. Ami az állatokkal történik, hamarosan megérzik az emberek is. Mert minden mindennel összefügg.
A körülmények úgy hozták, hogy egy példázat lett ebből a dokumentumfilmből, tiltakozás a természet kizsákmányolása, korunk globális jelensége ellen, amit egyedül egymagában nem állíthat meg az ember, bármennyire szeretné is. Hatidže, a film főhőse pedig valóságos paradigmává vált. Egy Greta Thunberg-nagymama lett belőle, hiszen a legnagyobb természetességgel összegződik benne a tudás arról, amit a környezetvédők gondolnak ma a világról.
Az alkotók három évig forgatták a Honeyland című dokumentumfilmet, minden évszakban, úttalan utakon járva, Hatidže háza közelében sátorozva, télen behavazva. Összebarátkoztak vele, teljes empátiával figyelték. És közben érlelődött bennük is minden dokumentumfilmes nagy dilemmája: mi lesz a főszereplőjükkel, akire rászabadítják a nyilvánosságot? Segítsenek-e és hogyan Hatidze Muratován?
A díjakból vettek neki egy házat egy közeli, gazdagabb faluban. Ott már van villany, tévé, a riportban látjuk a fehér műanyag ablakokat, ajtót a házon. Hatidže a vele készült helyszíni riportban USA feliratú melegítőt, edzőnadrágot és Nike sportcipőt visel. Édesanyja időközben meghalt. Hatidže igyekszik pótolni, amit öt évtizeden keresztül elmulasztott. De ha így van, akkor miről beszélünk? Vagy így őszinte? Nekem csalódás. Máshonnan, Hatidže szemszögéből vélhetően másképpen látni. Csak az tudja valójában, milyen a küzdelem a vadonban, civilizáció nélkül, aki benne van abban az életformában. Titok ez is, mint annyi minden más az életben.
A film előzetese itt megnézhető.
Fotók: Bysamir Ljuma, Ljubomir Sztefanov, The New York Times
