A magyar lapok megfeledkeztek a holokauszt magyarországi emléknapjáról, a Tisza Párt vezetői nem. Főhajtással és az emlékezés jelképével rótták le kegyeletüket a Dohány utcai zsinagógában.

A magyar zsidókat 82 évvel ezelőtt kényszerítették gettókba. Április 16‑án a magyar holokauszt emléknapján a Tisza Párt vezetői egyértelmű üzenetet küldtek a magyar polgároknak: nem felejtik el azokat a honfitársainkat, akiket megbélyegzésük miatt előbb gettókba, később munkatáborokba hurcoltak, majd végleg megsemmisítettek. Magyar Péter, Orbán Anita, Hegedűs Zsolt a Dohány utcai zsinagógában hajtottak fejet az áldozatok emléke előtt. Ez a gesztus leginkább a mának szólt: ebben az országban a Tisza kormányzása idején nem lesz megbélyegzés, kiközösítés.

A magyar sajtó délután ötig nem tett említést az emléknapról, de úgy tűnik, a tv-csatornák sem találtak egyetlen olyan művészi alkotást vagy dokumentumfilmet sem, amely méltón szól a holokausztról. Pedig anno a Jób lázadása című alkotást az Oscar-díjra jelölt öt legjobb film közé szavazták 1983-ban, nem is szólva arról a filmről (Jeles András: Saul fia), amelyik el is nyerte azt.

A Budapesti tavasz lehetne a közös emlékezet egyik alapja. A pesti rakparton maradt ruhák, amelyek gazdáit a nyilasok a Dunába lőtték, a hétköznapi élet hiányzó szereplőire emlékeztettek. Az ottmaradt cipők viszont egészen biztosan ihletői voltak Pauer Gyulának a Cipők a Duna-parton című holokauszt-emlékművéhez. Nemcsak többször nyilatkozta, hogy a bronzból készült alkotásokat a Budapesti tavasz ihlette, de modelljei az 1955-ös forgatáson használt cipők.

A holokauszt a zsidóság tudatos, ipari méretű megsemmisítése volt, azonban a magyar társadalom 1938-tól, az első zsidó törvény meghozatalától (hat évvel a német megszállás előtt) hozzászokott, hogy zsidó származású honfitársaik másodrendű állampolgárok. A deportálások jó részüket nem háborították fel, talán úgy vélték, megszabadulhatnak tőlük, akár végleg, és hogy a zsidók minden vagyona a magyar államra és azon keresztül a nem zsidókra száll. A többség kihasználta az adódó lehetőségeket a meggazdagodásra, a jobb álláshoz jutásra, ezért inkább hallgatott, szemet hunyt az üldözés felett.

A szembenézés fájdalmas, de lehet megtisztító is. A tiszások a mai közös emlékezéssel talán nyitnak egy utat…

Fotó: Mazsihisz / Ritter Doron