Átállt a világ online üzemmódra. A veszprémi egyetemen pénteken doktori védést tartottak online, a legkülönfélébb technikákkal, Facebookon is lehetett kérdést feltenni. Ember legyen a talpán, aki a különféle bejelentkezéseket összehangolja! És a tanár összehangolja. Sikerélmény ebben a katasztrofális helyzetben.
Egy percre én is boldog vagyok, ameddig nézem-hallgatom a belgrádi spontán szolidaritási klipet a földrengés sújtotta Zágrábbal. A Parni Valjak rockzenekar Zagreb ima isti pozivni (Zágráb hívószáma változatlan) című számát nyomatják ezerrel a sötét belgrádi lakótelepen. Villanyt gyújtanak sorban a lakók, de nem rendőrért kiáltanak a csendháborítás miatt, hanem énekelnek, táncolnak az erkélyeken. „Hívj fel, hogy halljam a hangod!” – énekli Aki Rahimovszki, és ez nem egyszerű szerelmes üzenet a jugoszláv háború ismeretében. Arra gondolok, ha harminc évvel ezelőtt kikapcsolt volna az ország minden undok, mérgezett hírforrást és ráállt volna a rockzene és a költészet hullámhosszára, lehet, hogy most boldog emberek lennénk, nem csak egy percre.
De hát mi a boldogság? Az általános definíció szerint szubjektív jóllét. Hogy elégedett vagyok azzal, ahogyan az életem folyik. Hogy úgy érzem, érdemes élni. De nekem fontos az is, hogy rendben legyen a világ, ne csak bennem, hanem körülöttem is. Ehhez képest azt látom, hullik szét a világ, a közösségek, a családok. Ha húsz-harminc évre le is áll ez a romlás, sőt ellenkező irányt vesz, utána beüt a krach. Hogyan lehet ezt kibírni? Megalkuvással? Hogy úgy jó, ahogy van? A filozófusok, próféták szerint megelégedni azzal, ami van, sokkal fontosabb, mint többet szerezni valamiből, abból, amit akarunk. Hararinál is erről olvastam.
Most én megelégednék a mandulavirágzás szemlélésével. Időm mint a tenger, de éppen szakad a hó. Most még a mandulafáért is aggódhatok nem csak a pesti négy fal közé zárt unokámért, a fiamért, lányomért. Akárhányszor jó ebédet főzök, vagy most, hogy kenyeret sütök, rájuk gondolok. Hogy küldhetnék belőle? Sehogy.
Egyébként azon kapom magam, hogy ráálltam „felveszem, leteszem, kiszedem, beveszem, levetem, elviszem, leszedem” üzemmódra. A szobafestéssel járó nagy felfordulás pont ennyire ad lehetőséget, átcuccolni egyik szobából a másikba, aztán vissza.
„Annak, hogy ezt a tevékenységet folytatjuk, általában értelmet szoktunk tulajdonítani” – írja Hamvas Béla. – „Ha megzavarnak benne, képesek vagyunk megharagudni, ha kifogásolnak, igyekszünk helyesen megtanulni… Mindez hallatlanul fontos. Irónia nélkül.” Hát én nagyon nevetségesnek találom magunkat, ha így belegondolok. Értelmes célt keresünk egy értelmetlen világban.
