Mint valami zombi, úgy érzem magam, ahogy kiszédülök a napsütésbe a vég nélküli sütés-főzés után. Lehetőség nyílt Áronnak és Zsigmondnak „hadtápot” felküldeni Pestre, készítettem mindent, ami eszembe jutott, húslevest, sült húst, pörköltet, bablevest, mákos kalácsot, reformtortát.
Az utóbbinak van nagy sikere, amint a Messengeren érkezett fotó mutatja.
Aggódom értük. Az egészségüket féltem elsősorban, de az egzisztenciájuk is veszélyben. Áron fél munkaidőben maradhatott az acb galériánál. Amíg Pados győzi pénzzel, addig megtartja őket, de a galéria két kiállítóhelyét már felmondta. Vannak galériák, ahol egyből lehúzták a rolót, azonnal elküldték a munkatársakat, amint kitört a járvány. Mert nekik nem jár semmiféle adó- vagy járulék-kedvezmény. Nézegetem én is a mi TEAOR-számunkat, „alkotóművészet”, arra se jár adókönnyítés, bezzeg az előadóira igen. Megint a ki tud hangosabban sikítani elv érvényesül, mint mindig. Jó ebédhez szól a nóta, pop változatban. Pedig nekünk sem lesz bevételünk, a folyóiratoknak sincs pénzük. Ottó verse megjelent a Jelenkorban, elnézést kértek, hogy egyelőre nem tudnak fizetni. A Kortárs szerencsére fizet. AZ NKA pályázatára várnak, amit még mindig nem írtak ki. Ottó is összerakta már a Vár Ucca Műhely két számát, de nincs miből megjelentetni. Kétségtelenül jobban járnánk, ha focicsapattá minősítenék a folyóiratot. Vagy már az sem segítene? Persze, a költő legnagyobb dicsősége mindig is az volt, ha éhen hal, ha kitartóan és nagyon utálják.
Azt hiszem, nem elhamarkodott a kijelentés, hogy az alkotóművészetet lesajnálják, azon spórolnak, miközben mivel őrzik meg a józan eszüket a karanténba zárt emberek, ha nem éppen a kultúrával? Filmeket nézünk, olvasunk. Sajnos, rákaptam a tévésorozatokra. Mentségemre legyen mondva, hogy korábban soha ilyesmi eszembe nem jutott volna, mert időpocsékolásnak tartottam, amikor ugye egyébként is olyan rövid az élet. Ám most aztán időm, mint a tenger, és a sorozatok színvonala is emelkedik, elfogadható. Éjszakánként végignéztem már a Babilon Berlint, A legharsányabb hangot, az Anya-Apa-Fiút, Csernobilt, ZéróZéróZérót, Briliáns barátnőmet, Kisasszonyokat, A fehér hercegnőt, meg tudom is én mit nem még, van amit rögtön el is felejtek. A felsoroltak többnyire működnek, jól megcsináltak. Most a Nyolc napot kezdtem el nézni. Már csak nyolc nap, és egy hatalmas meteor telibe találja a Földet. Tipikus katasztrófafilm, amikor a félelem a legőrültebb dolgokra sarkallja az embereket, vég nélküli bulik, orgiák, menekülés, a civilizációs fékek feloldása, az emberből az ösztönlény marad, aki menti az irháját, van aki még az újszülött gyermekét is hátrahagyva.
Ez a mostani vészhelyzet is átírja a viselkedési szabályokat, sőt a művészeti kreativitást is, új formákat hozva felszínre. Régen nem nevettem már, de most olyan jól esett röhögni egy videón, ami a legkülönfélébb „maszkokat”, védőöltözeteket mutatja be. Kínában sokan ötliteres vizes palackot húznak a fejükre. Van, aki szemeteszsákba öltözve áll sorban a postán. Egy nő egyszer használatos esőköpenybe burkolózva tetőtől talpig – a feje is totálisan becsavarva, – tolja az üzletben a bevásárlókocsit, az árura is jut a köpenyből. Máskor már lelőttek volna a biztonságiak, ha ilyen „installációban” jelenünk meg a bankban, postán, üzletben, de most megváltozott a toleranciaküszöb.
