Az utóbbi hetekben különös kórus hangosítja fel a kampányt. Orvosok, vállalkozók, kulturális szereplők, sportolók, falusi polgármesterek egymás után jelennek meg, és mondják el, miért támogatják az állampárt jelöltjét. Fontos emberek, ismert arcok, a rendszer „hiteles” figurái.
A politika pontosan tudja, miért szereti őket: mert kölcsönadják a saját tekintélyüket egy rendszernek, amelynek erre egyre nagyobb szüksége van.
És ne legyen kétségünk: ezek a támogatások számítanak. A közösség számára ezek jelzések. Azt üzenik: „ők is ott vannak”. Hogy a helyi ügyek, a város, a térség, a lokálpatriotizmus nevében ez az irány az, ami „biztonságos”, meg a győztes csapaton nem szabad változtatni. Ez különösen erős fegyver ott, ahol az emberek nem ideológiákban, hanem arcokban, kapcsolatokban és személyes történetekben gondolkodnak.
Csakhogy van itt egy másik történet is. Egy csendesebb, amely nem jelenik meg a párttitkár Facebook-oldalán. Azok a privát üzenetek, félrehívások, kávé melletti félmondatok, amelyekben ugyanazok az emberek egészen mást mondanak. Hogy mennyire elegük van. Hogy mennyire nem hisznek már abban, amit nyilvánosan képviselniük kell. Hogy legszívesebben messzire kerülnék ezt az egészet.
Csak hát nem lehet.
A hatalom láthatatlan hálójában
Mert ez a rendszer nem felejt, és nem is kér, hanem emlékeztet. Arra a pályázatra, ami „segített”. Arra az uniós forrásra, ami „jókor jött”. Arra a támogatásra, ami nélkül nem épült volna meg az a beruházás. Apró szívességek, külön-külön talán jelentéktelenek, együtt viszont egy láthatatlan hálót szőnek. És egyszer csak eljön a pillanat, amikor valaki benyújtja a számlát. Nem hangosan. Nem fenyegetően. Csak annyit mond: most lenne szükség egy nyilatkozatra.
Ebben a világban a hatalom nemcsak dönt, hanem oszt és visszakér. És aki benne él, pontosan tudja, hol a helye. Ki az, aki engedélyez, és ki az, aki kér. Ki az, aki ad, és ki az, aki egyszer majd fizet. Ezért van az a furcsa kettősség is, amit egyre többen észrevesznek. A párttitkár naponta osztja meg a támogatói videókat, posztokat, nyilatkozatokat. Szépen sorban, fegyelmezetten. De maguk az érintettek? Többségük mélyen hallgat. Nem teszik ki a saját oldalukra. Nem büszkélkednek vele. Nem lesz belőle családi beszédtéma. Mert ők is érzik, hogy ez nem az a történet, amit az ember szívesen mesél el.
Nem meggyőződés, hanem alkalmazkodás
És itt jön a nehéz rész. Könnyű lenne azt mondani: miért nem válnak Szabó Bencévé, vagy Pálinkás Szilveszterré, vagy akár Gundalffá, aki egyszer csak feláll, és azt mondja: eddig és ne tovább. Miért nem vállalják a konfliktust, a veszteséget, a kiszorulást? De az igazság prózaibb. Az emberek többsége nem hős. Nem mítoszokból lépett elő, és nem is akar azzá válni. Hanem dolgozni akar, megélni, biztonságban tudni a családját, fenntartani azt, amit felépített, sokszor éppen abban a közösségben, amelyhez kötődik, amelyért tenni szeretne. A lokálpatriotizmus nem csak szó. Sokak számára ez a mindennapi életük, a bolt, az iskola, a vállalkozás, a szomszédok, a kézicsapat.
Tünetei annak, amivé a rendszer vált
Ebben a rendszerben a túlélés gyakran azt jelenti, hogy az ember lenyeli azt, amit egyébként kiköpne. Ettől még a helyzet nem lesz rendben.
Mert egy ország nem épülhet arra, hogy mindenki tudja az igazságot, de csak zárt ajtók mögött meri kimondani. Nem működhet úgy, hogy a nyilvánosságban szerepek vannak, a valóságban pedig egészen más történetek. Ezek az emberek nem a probléma gyökerei. Inkább tünetei annak, amivé a rendszer vált. Egy rendszeré, amelyben a lojalitás nem választás kérdése, hanem elszámolásé.
És talán épp ezért nem rájuk kell haragudni. Hanem arra a berendezkedésre, amely ezt a helyzetet létrehozta. Arra a logikára, amelyben a támogatás nem hitből fakad, hanem kényszerből. Arra a működésre, ahol a csendes ellenérzés és a hangos támogatás egyszerre létezik.
Ebből kellene végre kilépni.
Mert nem az a kérdés, hogy ki mit mond a kamerába. Hanem az, hogy egy közösség meddig akar még úgy élni, hogy mást gondol, mint amit mondania kell.
.Kész Zoltán
Vezető képünkön: Rogán Antal és Varga Judit. Fotó: Németh Dániel
