Mennyire másként szólnának az alkotások, ha hagynák a megrendelők az adekvát megnyilatkozást – fogalmazódik meg a fájó felismerés Lugossy Mária szobrászművésznek a veszprémi Dubniczay-palotában megnyílt retrospektív kiállítását nézve. Tudom, köztéri alkotásnál ez többnyire nem lehetséges, lásd az Időkapu sorsát.

Hogy mi történik a köztéri szobrokkal? Mindenki beleszól a kivitelezésükbe: a megrendelő, a pénz, a városlakók, a statika, az épített környezet, ahova a szobor kerül… Láthatjuk Lugossy Mária retrospektív kiállításán a Dubniczay-palotában a millenniumi emlékmű, azaz az Időkapu „makettjét”, a pályaművet, ami eredeti elképzelés szerint egy fantasztikus üvegszobor lett volna. És akkor gondoljunk a veszprémi Szabadság térre most áthelyezett köztéri munkára. Nem könnyű körülírni, hogy mi történt vele a teremtő ötlettől a kivitelezésig. A lényeg, hogy közben meghalt a szobor, elszállt belőle az élet, a fény, ami az üvegben még megvolt.

Magyarázat van rá számos, hogy a hatalmas üvegoszlopok statikailag nem bírták volna a terhelést, stb. Mindenesetre, a végleges formájában mészkőből és öntött üvegprizmából felállított emlékmű már másként szól, mint az eredeti, ráadásul nem igazán illeszkedett az Óváros tér kései barokk hangulatához, ahol 2001-ben először felállították. Pláne nagy lett a disszonancia, mikor még egy egzaltált bronzszobrot, a Mihály arkangyalt is megkapta szomszédjának. De a mostani Szabadság téri áthelyezést is megsínylette. Bár ebbe a környezetbe szerintem jobban beleillik, és mint időkapu egyfajta átjárást szimbolizál a város nyüzsgőbb és régebbi része között, de az áthelyezés során brutálisan megváltozott az alsó üvegprizma foglalata és sérült az oszlop felülete is.

Pedig egy ilyen érzékeny szobornál hatványozottan számít minden körülmény, hiszen minimális eszközökkel dolgozott a megalkotója és az általa használt sajátságos, organikus vizuális nyelv tisztaságával, lélektani mélységgel érintené meg a szemlélőt. Fontos lenne a precíz kivitelezés.

A retrospektív tárlaton most mindenki láthatja, hogy a szobrászművész más munkáira is jellemző ez a fajta belső érzékenység. Ez az érzékenység az, ami segít a valódi pillanatokban felfedezni az örök igazságot. A fény, a transzparencia a témája a legtöbb alkotásának, illetve földtani, természeti jelenségek. Mint a vizek által kimosott földszelvények, úgy rétegződnek egymásra több munkáján is az üvegrétegek.

Gopcsa Katalin is a lenyűgöző látványú alapanyagra fókuszált megnyitó beszédében, amit a művészettörténész betegsége miatt Herth Viktória, a Művészetek Háza általános igazgatóhelyettese olvasott fel. A szobrok különleges, misztikus tisztaságát emeli ki és a spirituális érzékelést felmutató, átlátszó, láthatatlan, ugyanakkor látható anyagnak az újfajta formai, strukturális felhasználását. De hozzáfűzi, alkotónk nem csak üveggel dolgozott, hanem fémmel, gipsszel, agyaggal, gránittal, bronzzal, tükörrel és a fénnyel. „Az erővonalak fókuszában intenzív fény jelenik meg, az ősrobbanás előtti utolsó pillanatot jelképezve. A kiválasztott alapformákba belesüllyesztett kisebb motívumok az életet szimbolizálják. Nem véletlenek a műveinek címei: Jégkorszak, Genézis, Mikrokozmosz, Első emberpár, Földanya.”

Lugossy Mária (1950–2012) alkotásai megtalálhatók a legrangosabb hazai és nemzetközi köz- és magángyűjteményekben (párizsi Musée du Louvre, londoni The British Museum, New York-i The Corning Museum of Glass, tokiói Suntory Museum). Veszprém városában két szobra is látható, a már említett Időkapu és a Rheia az új uszodában. A Laczkó Dezső Múzeum is büszkélkedhet műveivel, az Ősanyával és az Amfiteátrummal.

A retrospektív kiállítás megnyitóján Grászli Bernadett, a Művészetek Háza igazgatója és Porga Gyula polgármester köszöntötte az egybegyűlteket.

A Művészetek Háza Veszprém és a Bohus-Lugossy Alapítvány közös szervezésében megnyílt retrospektív kiállítás a Dubniczay-palotában, a Várgalériában október 31-éig tekinthető meg.

Vezető kép: Időkapu – az eredeti elképzelés és ami megvalósult. Fotók: a szerző