Abban az országban, ahol lenézik a polgárokat, kortársunk volt egy filozófus, aki mindenütt hangosan tiltakozott az „egyszerű emberek” lekezelése ellen. Lelkünk jobbik fele távozott Tamás Gáspár Miklóssal, TGM-mel, a szabadság szerelmesével.
Ha az utcán tíz embertől megkérdeznénk, ismer-e magyar filozófust, nyolc bizonyára TGM-et jelölné meg. A rendszerváltás előtt az éjszakai vitaműsorok állandó szereplője volt a kolozsvári születésű Tamás Gáspár Miklós. Még azok is kedvelték, akik egyébként életükben egyetlen filozófiai művet sem olvastak, de szerették a szemüveges, vehemens közírót. Noha bonyolult gondolatsorokat igyekezett átadni, mert semmi sem állt tőle olyannyira távol, mint a dolgok leegyszerűsítése, mégis sokak számára érthetően fogalmazott. Egyik ismert alakja volt a kádári ellenzéknek, az első szabad választások során országgyűlési képviselő lett. Noha a konzervatív nézetek részét képezték világnézetének, a liberális szabad demokratákat erősítette. A demokrácia, a szolidaritás eszméjét következetesen képviselte a parlamentben, de a következő évtizedekben is. Nem volt olyan megmozdulás, tiltakozó akció, melynek igazságáról meggyőződve ne állt volna ki nyilvánosan.
Évtizedek óta volt élő lelkiismeretünk. Kérdései nyomán kínos volt szembesülnünk gondolkodásunk, mentalitásunk kirekesztő voltával, de legalább volt, aki kérlelhetetlenül, tudományos pontosságra mutatott rá félelmeink, agresszióink gyökereire. Következetesen ostorozta a rosszat: „aki helyesli és szítja – mert önző érdekei így kívánják – a legalantasabb indulatokat, az egyszerre szörnyű és szánalomra méltó fajüldöző hisztériákat, az aljas gazember”. De nem kímélte magát, szembenézett saját korlátaival is: „Jó ideje elegem lett a magyarországi sajtó képtelenül goromba, nemcsak az ellenfelet, hanem az egész politikai közösséget, az olvasót is megalázó harcmodorából. A saját heveskedéseim jó részét is megbántam, hiszen írásaim sajnos hozzájárultak olyan gátlások föloldásához, amelyeknek meg kellett volna maradniuk. Igyekszem egy ideje – amennyire tőlem telik – hideg udvariassággal írni a mai magyarországi állam felelős tényezőinek személyéről, hiszen nem célom se őket, se híveiket személyükben megbántani, akkor se, ha tetteiket vagy nézeteiket kénytelen vagyok elmarasztalni. Amiben persze nincs mindig igazam, előfordul, hogy túlzok vagy félreértek dolgokat; elviekben is tévedhetek és tévedek is.” Ez az önkritika még ma sem jellemző értelmiségi mentalitás, TGM példát mutatott ebben is.
Leginkább persze szabadságvágyában. Abból jottányit sem engedett soha. Sem filozófusként, sem egyetemi vendégoktatóként, sem politikusként. És azt sem engedte, hogy 1989 jelentőségét lebecsüljék. A rendszerváltásról sokan állították, hogy a magyarok voltaképpen nem is igen akarták, az ölükbe pottyant az egész. Ezt TGM kemény érvekkel utasította vissza, és nem hagyta lenézni azokat, akik nem az első sorban vitték a zászlót.
A fényképekről egy tipikus értelmiségi arc mögül kisgyerek pillant ránk. A tiszta, naiv, ártatlan szemekből bizalom és szeretet sugárzik. Ezt veszítettük el. Lelkünk jobbik felét.
A vezető képen Tamás Gáspár Miklós. Fotó: Magyar Hang/Végh László
