Esküdni merne rá, hogy két hűvös tenyér fogta a homlokát, különben, már talán nem is élne, úgy beverte volna a fejét a lépcsőn legurulva, hogy szörnyethal nyomban. Az őrangyala segített, így úszta meg némi térdhorzsolással a balesetet, ami azt se tudja miért és hogyan következett be – meséli a lovasi buszon egy asszony.
Csak ment az utcán Veszprémben a piac felé, és akkor maga alá bicsaklott a lábfeje. Flitterekkel televarrt rózsaszín sapka virít a fején, és szép, hervatag arca valahogy boldognak látszik.
Tele van a levegő ilyenkor karácsony előtt angyallal. Veszettül sürögnek, forognak a nagy szárnyukat vonszolva, hogy mindenütt ott legyenek, ahol éppen szükség van rájuk. Ha érkezésük van rá, még azt is megteszik, hogy időben a szánkra legyintenek, mielőtt dühösen visszaszólnánk valakinek: barom! Vagy előfordul, hogy megmutatják, ott van a pénztárcánkban az a tízezres, ami annyira kellene, de úgy tudtuk, nincs már, hiszen elköltöttük. A templomban az adventi koszorún segítenek meggyújtani a harmadik gyertyát a ministráns fiúnak a sekrestyében elnedvesedett gyufával, azért is. A fizika törvényszerűségeivel szemben, mert ők maguk is szívszorítóan lehetetlenek. Valamelyik egyetemen megpróbálták kiszámolni, hány angyal fér el egy tűhegyen, ha nincs súlyuk és térfogatuk. Próbálom elképzelni, milyenek lehetnek. Érdekes, én csak férfi angyalt vagyok képes vizionálni. Fekete nagykabátban, mint Wim Wenders filmjében és mezítláb. Hátán két hatalmas, ormótlan szárnnyal.
Egyszer, amikor még éltek a pulikutyáink, megkergettek egy angyalt. Furcsa sivalkodásra, irgalmatlan ugatásra ébredtünk, tollnyomok és vércsöppek voltak mindenütt. Tudós barátunk szerint valami madarat kaptak el a kutyák. Vagy a madár kergette meg a kutyákat? De én tudtam, hogy egy angyal volt.
Az angyalok tekintetét gyerekkoromból a szentképekről ismerem. Végtelenül meleg, de közömbös. Olyan földön túli. Talán mint az orvosoké, vagy a szelíd állatoké. Kerülik a nagy érzelmeket, megrémülnek a katasztrófáktól. Lám, Walter Benjamin szerint is a történelem angyala riadtan mered hátrafelé a múltba, mintha el akarna hátrálni tőle. Szeme tágra nyílik, mintha hangtalanul sikítana, szárnyai kifeszülnek. Ahol mi események láncolatát sejtjük, ott ő egyetlen katasztrófát lát, mely szüntelen romot romra halmoz.
Az angyalok konstruktívak, mint Kondor Béla Angyal a város felett című festményén. Nem politizálnak, pedig ha megtennék, hogy világosságot gyújtanak a fejekben, talán megmenthetnék a világot. Mégsem teszik. Talán az Úrtól félnek, aki – mint a szentleckéből is tudjuk –, nem szenvedheti a lázadókat. Így csak annyit tesznek, hogy a fülünkbe sugdosnak ezt meg azt, például, hogy „nem igaz, hogy a világ tele van testvérgyilkos Káinokkal”, „az emberben nem csak rossz van, hanem jó is”. Mire megkérdeznénk, de hát akkor hogy van az, hogy mégis egyfolytában szívatnak bennünket? Mi ez a bűnbakképzés? – eltűnnek, nagy örvényt kavarva a szárnyukkal.
Kérdezze meg orvosát, pszichológusát? Persze, minek ehhez angyal, amikor a lélekgyógyászok készen állnak a válasszal, hogy a megalázás, meghurcolás, bántalmazás szorosan összefügg azzal, hogy én hasonlókat szenvedtem el. Amikor másokat meghurcolunk, akkor önmagunkat, kihelyezett énünket is kínoznánk, ha csak fel nem mentjük magunkat ideológiákkal. Na, erre jó a politika. Amivel az angyalok nem foglalkoznak, talán mert túlságosan is ördöginek látják, meg hát az Úr haragjától is tartanak, mint mondottuk volt. Ahány megpofozott, betonra térdeltetett kisgyerek, annyi agresszív felnőtt? Ennek sosincs vége?
Angyalok röpködnek körülöttünk ilyenkor karácsony táján, súlyos szárnyaikkal igyekeznek elhessenteni tőlünk minden betegest, a patológia fogalomkörébe tartozót. Csilingelnek a fülünkbe rendesen, hogy felkészítsenek a nagy karácsonyi wellnessre, amiért idén különösen megdolgoztunk: „Mennyből az angyal lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok! Hogy Betlehembe sietve menvén lássátok, lássátok. Istennek fia, aki született jászolban, jászolban, Ő leszen néktek üdvözítőtök valóban, valóban.”
