A lopakodó Putyin-kultusz életveszélyes fenyegetésére kívánta felhívni a figyelmet október 23-i aktivitásával az MKKP veszprémi csoportja. A passzivisták kifigurázták Orbán Viktor oroszpártiságát, de megemlékeztek két mártírról, Brusznyai Árpádról és Alekszej Navalnijról is.
Kreatív és fiatalos kispártként a Magyar Kétfarkú Kutyapárt veszprémi passzivistái rendhagyó megemlékezést szerveztek október 23-án. Az Erzsébet-ligetet visszanevezték Lenin-ligetre, az Óváros teret Vörös Hadsereg térre. Tankot építettek kartonpapírból a Lenin-mauzóleum (azaz a Laczkó Dezső Múzeum) előtt, novicsok-evő versenyt és ablakon kieső vetélkedőt hirdettek ugyanott. Visszahívták az oroszokat. Átnevezték a gyorséttermet (Oroszországban Vkuszno i tocska, azaz Finom és pont a neve). A megemlékezés végén komolyra fordították a szót.
Örülnének az ’56-os hősök, ha ezt látnák?
– Tisztelt elvtársaim! Öröm és megtiszteltetés számunkra, hogy ma, október 23-án, az 1956-os forradalom évfordulóján együtt ünnepelhetjük az orosz–magyar barátságot – kezdte „ünnepi” beszédét a kartontank megépítését követően Szücs Zoltán kutyapártos önkormányzati képviselő. – Mert mi más lenne méltóbb emléke az ’56-os hősöknek, mint egy olyan ország nyílt barátsága, amely tankokkal jött el hozzánk anno, most pedig diplomáciai meghívóval? Pláne, ha a miniszterelnökük, Vlagyimir Putyin Orbán Viktor mellett kampányol! Repes a szívünk! Micsoda megtiszteltetés! Lengyelország külügyminisztere nemrég elmarasztalta Magyarországot, amiért a kormány kész volt fogadni Putyint, egy háborús bűnöst! Nevetséges! Az orosz hekkerek ki be járkálnak a szervereinken? Csak a lementett receptjeiket keresték… Nő az orosz befolyás hazánkban? Hazugság? Itt állunk 2025-ben egy olyan országban, ahol a kormányzati kommunikáció gyakran visszhangozza a Kreml narratíváit. Ahol mindenki békepárti, főleg ha ez az oroszoknak kedvez! Kérdezzük meg magunktól: méltó ez az emlék ma? Örülnének az ’56-os hősök, ha ezt látnák? Vajon Nagy Imre is meghívta volna Hruscsovot egy baráti vacsorára, vagy akkor még igazan csengett a ruszkik, haza?
Vannak pillanatok, amikor a csend beszél
Az Óváros térre érve Szücs Zoltán komolyra fordította a szót a maroknyi csoport előtt:
– Vannak pillanatok, amikor a nevetés helyett a csend beszél. Ma két mécses lángja világítja meg a múltat és talán a jövőt is. Egyik Brusznyai Árpád fotója előtt lobban fel, a másik Alekszej Navalnijé előtt. Két férfi, két ország, két korszak, mégis egy történet. Brusznyai Árpád 1956-ban Veszprémben a forradalom egyik vezetője volt. Tanárként, tudósként, családapaként állt ki a szabadságért, és amikor eljött a megtorlás ideje, nem kért kegyelmet. A Himnuszt énekelve ment a halálba, 33 évesen. Egyetlen bűne az volt, hogy hitt egy szabad Magyarországban. Brusznyai Árpád az egész magyarságot tanította arra, hogy az erkölcsi tartás nem függ rangtól, párttól, korszaktól, hogy a szabadság nem ajándék, hanem döntés. Alekszej Navalnij Oroszországban vált a szabadság jelképévé. Jogászként, aktivistaként, ellenzéki politikusként harcolt a korrupció és az elnyomás ellen. Megmérgezték, bebörtönözték, és végül minden valószínűség szerint megölték. Ő 47 évesen halt meg, egy olyan rendszerben, amely nem tűri az igazságot. Mindketten tudták, hogy amit tesznek, veszélyes. Mégis vállalták. Mert a szabadság nem mindig hangos: néha egy tanári szó, néha egy börtöncellában írt levél, de mindig világít, mint a mécses lángja.
A megemlékezés résztvevői ezután egyperces csendes főhajtással tisztelegtek a mártírok emléke előtt.
Fotók: a szerző
A galéria bármelyik képre kattintva kinyílik
