Szeretek itthon dolgozni, nincs extrém karanténérzetem, ezen nyilván segít a kert meg a napi séta a kutyával, miközben hiányozni kezdenek a személyes találkozások, az egyetemi órák, a hallgatók, meg persze olvasom a híreket, látom az emberek reakcióit, és engem is egyre inkább az izgat, hogy mi lehet még ebből, mivé alakul a világunk ezek után.
A saját múzsám már régóta hallgat, szinte csak szakszövegeket írok, valahol Calliope és Clio hatáskörei között csellengve, legfeljebb egy-egy esszé vagy ilyesféle alkalmi jegyzet közelít az irodalom felé. Illetve a műfordítás lenne még, nem is tudom hirtelen, hogy ennek melyik lehetne a múzsája a kilenc közül. De most valójában kevés időm van bármire, ha egyetemi órák nincsenek is, a távoktatás meg ennek az adminisztrálása elég sok időt követel, nehéz összefüggő időmennyiségeket kisajátítani ebből, hogy befejezzek egy-egy régen megkezdett tanulmányt. Tavaly megtartott konferencia-előadások tovább írásáról, megszerkesztéséről van szó, és ezek kapcsán az egyébként is jellemző alkudozásról a határidők hosszabbításáért. Most ráadásul személyesen is fontos témáról írnék egy tavaly késő őszi vajdasági műfordítói szeminárium nyomán, legkedvesebb költőim egyike, a horvát Danijel Dragojević verseinek fordítása közben szerzett tapasztalataimról. Arról, hogy mennyire a horvát nyelvből nőnek ki a versei, hogyan adja át magát az anyanyelve áramlásának, azzal élve, amit a nyelv fölkínál neki, és ennek hogyan igyekszem fordítóként megfelelni – a magyar nyelvvel próbálva együttműködni ebben, de áthozva valamit a horvát költő idegenségéből, másságából is.
Koronavírus idején arra is jók Dragojević versei meg a nyelvek közötti közlekedés problémája, hogy eltávolodjon az ember a saját aktuális helyzetétől, gondjaitól. Költészete folyamatos távolságtartás a civilizációs aktualitásoktól, noha nem zárkózik el tőlük teljességgel, nem deklarál ilyesmit, nincs elefántcsonttorony, inkább a séta szemlélődése van, de alig van bármi aktuálisra figyelme, érdek nélkül, csodálkozva sajátítja el a világot. A legköltőibb kortárs költő, akit ismerek.
Ugyanakkor meg folyamatosan azt érzem, hogy megint történelmi idők vannak, hogy bemozdult megint, és most már leginkább csak figyelni tudjuk, hogy mi történik, igazodni hozzá óvatosan, résen lenni, hogy az történik-e még, amihez korábban igazodni véltünk, vagy netán már új formát öltött a baj.
Közben meg úgy alakult, hogy pár éve megörököltem egy tárgyat, Ókori és reneszánsz világirodalom címmel, először csak egy részét vállaltam, aztán egyre inkább rám maradt egészen, és mintha amiatt is, hogy nem volt egészen ellenemre. Így idén először a firenzeiek is hozzám kerültek, a nagy hármas, akik persze igencsak különböző méretűen nagyok, de nem is erről akarok beszélni. 1991 őszén kaptam meg boldogult Utasi Csaba tanár úrtól a világirodalom szemináriumot az újvidéki bölcsészkar Magyar Tanszékén, fiatal tanársegédként. Nagy kedvvel álltam neki a készülésnek, akkor már évek óta latinoztam, különösen Vergilius meg Ovidius izgattak, hogy belőlük és általuk megfogjak valamit. Múlt, jelen s jövendő, ahogy illik ezt ifjonti hévvel. Friss volt még az egyetemistaként elolvasott Dekameron élménye, Petrarca főleg Balassi miatt izgatott, és abban is bíztam, hogy Dantéból nem a Pokol színjátékát fogom élvezni, hanem ráérzek a Purgatórium meg a korábban némiképp unalmasnak talált Paradicsom ízére is. Aztán mire Dantéra, Petrarcára meg Boccaccióra került volna a sor, addigra Veszprémben kuksoltam Géczi János lakásában, töprengve, hogy menekült vagyok-e vagy száműzött, dezertőr netán, és magam sem tudva, hogy miben lehetne reménykedni. A ’91-ben elnapolt Dekameront azóta sem olvastam újra, a sors furcsa játéka révén most, karantén idején került sorra – és megint csak elnapolódnak ezek a firenzei témájú órák, távoktatással, Skype-pal, Messengerrel, kör-e-mailekkel tárgyalva azokról, akikről élőszóban, a hallgatói reakciókat figyelve is nagyon nehéz érdemben szólni, miközben a diákjaim otthon, a saját körülményeik, kedvük, motiváltságuk függvényében birkóznak meg a XIII—XIV. század itáliai világával, az internetről letöltött szövegeket olvasgatva. És közben ugyanazon a monitoron áramlanak feléjük az információk a kínaiból előbb olasszá, majd világjárvánnyá lett borzadályról. Ember legyen a talpán, aki nem olvassa egybe a múltbéli irodalmat a jelenbéli világ közvetített képeivel.
Közben meg vitatkozom Boccaccióval, hogy mi a jobb, elvonulni, és derűs történetekkel túlélni a nehezét, mert túlélni is fontos, vagy részt venni a bajban és értelmetlenül is cselekedni.
Arra jutottam megint, hogy nem szeretem a történelmi időket. Jobb olvasni róluk, mint élni őket. Egyáltalán: olvasni a legjobb.
Aztán cselekedni, amikor cselekedni kell. Ha mást nem is, ma felhívom a Firenzében könyvtároskodó régi újvidéki barátomat, Szabót (ez persze a regényhősének a neve), és megkérdezem tőle, hogy mi a helyzet.
Ladányi István
